Bizarr halálesetek tartották lázban Budapestet, magyar találmánynak is köze volt az ügyhöz

A 19. század második fele soha nem látott változásokat hozott Magyarország életében. Az 1867-es kiegyezést követően létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia és ezzel sokak szerint beköszöntött a békés fejlődés időszaka. Az életminőség fejlődése, a gazdasági jólét, illetve a stabilitás eredményeként az 1867 és 1914 közötti időszak kiérdemelte a mai napig is jól ismert boldog békeidők megnevezést.

A viszonylagos nyugalom és békesség dacára közel sem mindenki érzett átütő örömöt, a hírlapok hasábjain pedig a nagy felfedezések és a társasági élet meghatározó eseményei mellett hamarosan egy sokkal baljóslatúbb történet részletei is kezdtek feltünedezni. Drámai mértékben megnőtt a lakosság körében a mérgezéses balesetek száma, amelyeknek, mint később kiderült, egy nagyszerű magyar találmányhoz is közük volt.

Az Orvosi Hetilapban 1860-ban kezdtek értekezni arról, hogy a hivatalos halálozási adatokat elemezve szembeötlő a gyufához kapcsolódó esetek egyre növekvő száma. Természetesen nem vétlen, vagy direkt tűzesetekre kell gondolni, bár nyilvánvalóan ilyenre is volt példa, hanem ennek a zseniális eszköznek a „vilany” (akkoriban még egy l betűvel írták) néven emlegetett foszfortartalma volt a ludas. Nem csupán a gyárakban dolgozó munkások, hanem egyre több olyan magánszemély is áldozatává vált, akik csak otthonaikban találkoztak ezzel a veszélyes anyaggal.

Az első foszforos gyufa elkészítése 1779-ra datálható és az olasz Louis Peyla nevéhez fűződik, a korai megoldásokkal azonban több probléma is akadt, leginkább az, hogy felettébb robbanékonyak voltak. A híres magyar feltaláló, Irinyi János volt az, aki találmánya révén megoldást kínált ezekre a gondokra. A forradalom és szabadságharcban is aktív szerepet vállaló Irinyi a köztudatban elterjedt vélekedéssel szemben nem magát a gyufát találta fel, hanem az úgynevezett „zajongástól mentes”, robbanás nélküli biztonsági gyufát.  Sajnos azonban a legfőbb veszélyforrást, a fehérfoszfort még az ő találmánya sem nélkülözte.

A fehérfoszfor okozta foszformérgezés rohamléptekkel terjedt el, elsőként a gyufagyárak rossz körülmények között robotoló munkásai körében. A tünetek nagyon félelmetesek voltak. A kezdeti gyomorfájdalom és a hányás után (amely ráadásul halványan világított a sötétben) következett a láz, különféle vérzések, majd 3-7 nap múlva bekövetkezett az elkerülhetetlen halál. Az enyhe, de folyamatos mérgezésnek kitett munkások még rosszabbul jártak, esetükben a lassú leépülés egészen sokkoló tünetekkel járt együtt.

Sajnos sokan felismerték a foszforban az (ön)gyilkosság kiváló eszközét, így ez lett a korszak legkönnyebben hozzáférhető és leggyakrabban használt mérge. 1876 és 1885 között 131 foszformérgezésről szereztek tudomást, ráadásul mindegyik esetben kizárható volt a véletlen. Nagyon változatos formában „szervírozták” a gyilkos menüt, sokszor tésztába, tarhonyába, vagy éppen kávéba keverték bele, de olyanra is akadt példa, hogy levesben oldottak fel gyufafejeket. Már 10-15 szál gyufa foszfortartalma bőségesen elég volt az élet kioltásához, ráadásul akkoriban még nem létezett rá hatékony ellenszer.

A századfordulóra eljutottunk odáig, hogy a mérgezéses esetek feléért a foszfor volt a felelős, így komoly lépéseket sürgettek a veszélyt felismerő szakemberek. Ugyan Svédországban már az 1860-as években sikerrel tökéletesítették a fehérfoszfor nélküli gyufát, annak elterjedésére még sokat kellett várni. 1906-ban a berni egyezmény végre tiltólistára tette ezt a veszélyes anyagot, azonban hazánkban csak 1912-ben ratifikálták a tiltást.

Ennek a szomorú történetnek a tükrében különösen érdekes az a tény, hogy korábban hosszú ideig még kifejezetten gyógyító hatást tulajdonítottak a fehérfoszfornak és több betegség gyógyítására, illetve megelőzésére is ajánlották használatát.