Kalandos életű magyar poéta volt Amerika első költője és hazai felfedezője

Észak-Amerika felfedezése az egyetemes emberi történelem egyik legfontosabb állomása volt. Meghatározó szereppel bírt a későbbi korok gazdasági és politikai életének alakulásában, ráadásul a világról alkotott képünket is korábban nem látott mértékben volt képes átformálni ez a jeles esemény. Kolumbusz Kristóf tettével örökre beírta magát a történelemkönyvekbe, sajnos azonban az addig ismeretlen kontinens gyarmatosítása sok drámai fordulatot tartogatott, főként az európaiak által leigázott őslakosok számára.

Sokan úgy gondolnák, hogy Magyarország földrajzi adottsági révén teljes mértékben kimaradt a nagy felfedezésekből, de ez nem teljesen igaz. Volt egy méltatlanul elfeledett gyermeke hazánknak, aki jelentős mértékben járult hozzá az új földek megismeréséhez. Budai Parmenius Istvánról van szó, a kalandos életű poétáról, aki első magyarként lépett az Újvilág földjére, ráadásul az újonnan felfedezett Amerika első költőjeként is tartják számon. Életével részletesen is foglalkozott az Interpress Magazin.

Keveset tudni róla, vagy származásáról. Ami bizonyos, hogy feltehetően jómódú szülők gyermekeként tanulmányai közben beutazta egész Európát, diákoskodott Heidelbergben és Oxfordban is, ahol gyorsan hírnevet vívott ki magának kiváló görög és latin tudásával, valamint időmértékes verselésével. Szorgalmának és tehetségének köszönhetően barátja, az elismert földrajzi művek szerzője, Richard Hakluyt beajánlotta őt Sir Humphrey Gilbert admirális figyelmébe.

Az Arany lovag címet viselő főúr Erzsébet királynőtől felhatalmazást kapott egy észak-amerikai gyarmatalapítást célzó küldetésre, erre pedig szerette volna magával vinni Budai Parmenius Istvánt is, mint az expedíció krónikását. A verselés mellett a kalandos élethez is vonzódó ifjú poéta örömmel mondott igent a felkérésre. A cél Új-Fundland volt, amelyet már 1497-ben felfedeztek, de még egyetlen korabeli nagyhatalomnak sem sikerült az uralma alá vonnia a szabad halászok által lakott területet.

1582-ben kezdték megszervezni a nagy utazást, aminek végül 5 hajóval indultak neki. Külön érdekessége a történetnek, hogy Gilbert a királynőt végül egy a magyar diák által írt magasztos vers révén tudta meggyőzni az út támogatásáról. A De Navigatione címet viselő alkotás szép, rímes sorait még ma is öröm olvasni, valószínűleg így érezhetett a műben sokat dicsért uralkodónő is.

„Széles földeken és vég nélküli tengeren úrnő,
Erzsébet, koronás fő, tornyos vára fokáról
most szemléli a hûs vizû Temze apó sima hátán
Gilbert büszke vitorlát bontó fürge hajóit.
Felség, légy eme szándék buzgó támogatója,
hadd közeledjenek immár hozzánk távoli tájak!”

Miután megkapták a támogatást, 1583-ban kifutottak a tengerre a főként meggazdagodni vágyó kalandorokból álló legénységükkel, igaz csupán négy hajóval, mert az ötödiken már az indulást követően zendülés tört ki. Új-Fundlandot elérve a partraszállás nem sikerült zökkenőmentesen, harca keveredtek az ott élő szabad emberekkel, végül azonban sikerült kitűzniük a brit korona zászlóját és birtokba vették a területet.

Parmenius ezután ékes sorokkal papírra vetette a hódítás történetét, majd valószínűleg az ellenséges légkör hatására, hamarosan elkezdték szervezni a hazaútjukat. Szerencsétlen sorsú költőnk azonban soha nem tudott újra Európa partjaira lépni. Az őt, illetve az admirálist szállító hajók viharba kerültek és elsüllyedtek, de az utókor mégis megismerhette történetüket levele által, mely az épségben maradt hajók segítségével visszajutott az őshazába.

Az első magyar volt, aki a leírások szerint Amerika földjére lépett és egyben az Újvilág első költője is, aki versben énekelte meg egy felfedezés viszontagságos történetét. Neve örökre fennmaradt az utókornak. Az expedíció 400. évfordulója alkalmából a kanadai kormány az új-foundlandi Saint John's városában emlékművet állított fel, amelyen egy bronztábla idézi Budai Parmenius hősi emlékét.