A múlt század celebjei: Karinthy Frigyes baráti társaságában különös szabályok uralkodtak

„Verpelétnek” hívták Karinthy különös baráti körét, azt a társaságot, amely nevét a Verpeléti útról kapta, ahol az író évekig lakott (és amit ma egyébként Karinthy Frigyes útnak hívnak).

A „Verpelét” asztaltársaságához tartozott többek között Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Déry Tibor, Füst Milán, Tóth Árpád, Heltai Jenő, Rejtő Jenő, Devecseri Gábor, és néha megjelent a fiatal József Attila is.

A banda törzshelye nem messze innen, az akkoriban kevésbé fényűző külsejű, kissé kopott budai kávéház, a Hadik volt. 

^{A képen balról jobb felé haladva Kaiser Adolfné (?), mellette fia, Kaiser Sándor, a Hadik-kávéház tulajdonosa, mögötte Winkler Andor (?), mellette Tóth József, majd Kaiser Lajos és Karinthy Frigyes látható. Forrás: library.hungaricana.hu}

Itt tanyázott délutánonként Karinthy asztaltársaságának tagjaival, a „Verpeléttel”. A társaság ellentmondást nem tűrően száműzte köreiből a gyalázatos hízelgőket, a talpnyalókat, vagy ahogy akkoriban hívták őket, a „csacsenereket.” Fejbólintó Jánosoknak nem volt helye köztük. 

Volt például egy íratlan szabályuk Karinthyval szemben: kizárólag nemtetszésüknek adhattak hangot, amikor az íróról nyilatkoznak. Ez afféle játék volt, amellyel a mester, Karinthy iróniája előtt tisztelegtek.

^{A képen Karinthyt a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úti Hadik Kávéház teraszán látjuk. Forrás: library.hungaricana.hu}

Évődő, csipkelődő hang uralkodott tehát a „Verpelét” tájékán, ennek célja azonban nem egymás marása, fúrása vagy döfködése volt, hanem valamiféle védekezés a kölcsönös nyakbaborulás ellen. Hiszen voltaképpen a nagymester, Karinthy iróniája sem volt lényegében más, mint állandó fegyverkezés a felfakadó együttérzés és földredöntő szánalom ellen. 

Karinthy rendkívüli empátiáját és kedvességét az alábbi rövid kis anekdota is bizonyítja: 

A költőt egy alkalommal megrágalmazta valaki, akit a barátjának tartott, akinek a barátságában őszintén és komolyan hitt. 

A hírt a kávéházban tudta meg. Fejébe szökött a vér, felugrott, kirohant, s megfogadta, hogy megkeresi és véresre veri a gyalázatos frátert. 

Eltelt egy óra – az asztaltársaság tagjai meglepődve látták, hogy Karinthy higgadtan, csendesen visszatért. 

– Megtaláltad? – kérdezte tőle egyikük. 

– Meg – válaszolta derűsen. 

– És?

– Elmondom. Odarohantam a lakására, kinyitottam a kaput, éppen jött le a lépcsőn. Összefutottunk, hirtelen szemben találta magát velem. Meglátott, lángvörös lett, aztán falfehér. A szemhéja idegesen remegett. Üvöltött belőle a bűntudat. És nyüszített belőle a félelem, hogy most megtorlom a hitványságát. Reszketett, mint a nyárfalevél...

– Mire te...? – sürgették hárman is türelmetlenül. 

– Mire én azt mondtam neki: mit félsz, te marha, nem vagyunk az erdőben...! Aztán megcsókoltam – fejezte be Karinthy kissé zavartan. – Nem bírok senkit szégyenletes helyzetben látni. Ki kellett belőle valahogyan segítenem...

[[cikk3]]