A múlt század celebjei: Karinthy bepótolta azt, amit a szegedi egyetem elmulasztott József Attilával

A harmincas évek elején egy alkalommal József Attila Olthy Magda Tisza Kálmán téri lakásán Karinthy Frigyesék társaságában időzött, érthető okok miatt igen nyomott hangulatban. Ekkor már eltanácsolták a tanári pályától, folyamatos harcban állt Babitscsal és a Nyugattal, valamint anyagi helyzete is egyre kilátástalanabbá vált. A visszaemlékezések szerint ezen az estén is csak némán, ernyedten üldögélt a társaságban. 

Karinty ezt természetesen nem állhatta, a polgárpukkasztó csínyek koronázatlan királya mindenképp ki akarta rázni József Attilát már-már beteges közönyéből. Miután a társalgást amúgy is irodalmi játékok váltották fel, a fő „játékmesternek” nem volt nehéz egy olyan ötletet bedobnia, amelynek József Attila lehetett a célpontja.

^{Karinthy Frigyes. Forrás: library.hungaricana.hu}

Baráti társaságával Karinthy-nak volt egy alkalmi játéka, amelynek az volt a neve, hogy „ki miben?” A játék lényege, hogy valaki mondott néhány verssort, majd akire a szavaló rámutatott, annak ki kellett találnia, hogy az idézetet ki írta és miben.

Molter Károly így emlékezett vissza az ominózus estére:

„– Mindenki addig felelhet, amíg bele nem sül – magyarázta Karinthy a szabályokat. – Ha megakad, nem tudja »ki miben?« – akkor megbukott. Viszont, aki három kérdést egymás után hibátlanul megfejt, azt kinevezem az összes verstudományok doktorának. Indulhatunk.
– Indulhatunk – helyeseltek a magabiztos verstudorjelöltek. Karinthy végigsimította homlokát, és szavalni kezdett:
»...ha napjaid elhaladnak, 
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei...«
Hirtelen abbahagyta, s rámutatott József Attilára:
– Attila, ki írta? Miben?
A költő meg se rebbentette a szemét:
– Petőfi – felelte csendesen. – A felhők huszon... huszonharmadik verse...
– Brávó! – tapsoltak a többiek, de Karinthy nem hagyott pihenőt:
– Nem lehet panasz, elég könnyűvel kezdtem. A jelölt úr jogot szerzett a második kérdéshez is. Tehát kezdem:
– »Legörömestebb útfélen tanyáz – hol fogadó van, vagy más efféle ház, – és, mint jámbor apáink régen – kapva kaptak az új vendégen: – mindenki iránt megelőző, – vele bételni se győző. – Így terjeszti dicső faját, – viszi a civilisatio zászlaját...«
Széles gesztussal József Attila felé bökött:
– Méltóztassék parancsolni!
– A poloska, Arany János makámája – mondta felderengő mosollyal a költő.
A siker még zajosabb volt. De Karinthy rendületlenül hidegvért mímelt:
– Potomság! Ez csak a szoktatás. A neheze ezután következik. Költő úr: most hegyezzük a fület!
»A parton a vándor tanácstalan áll.
Kémlő szeme bárhova lásson,
Riadót bármerre kiáltson,
Túlpartra, hiába, csak sóhaja száll,
Ladikot, evezőst sehol se talál.
Nincs komp, mely a bősz habon átvisz
S tengerré széled az árvíz.«
A társaság feszülten figyelt. Reinitz Béla elnézett a füstkarikáikkal cifrázott levegőbe, nem lehetett leolvasni az arcáról: tudja-e a megfejtést, vagy sem... Major Tamás behunyt szemmel idézte vissza az elhangzott sorokat, úgy tűnt: már rémlik neki valami.
A háziasszony József Attilát figyelte, aki teljesen felélénkült.
– »Nincs komp, mely a bősz habon átvisz... – S tengerré széled az árvíz...« – ismételgette a strófa végét, és fejcsóválva fintorgott: – Mi az, hogy »tengerré széled az árvíz«? Az árvíz nem széled, az árvíz dagad, árad, terjed, özönlik. Lapos, fakó ez a szöveg...
– Nem bírálatot kértem, fiatalember, hanem megfejtés! – csattogott szigorúan Karinthy, de szeme sarkában mosoly incselkedett. – Arra nem vállaltam kötelezettséget, hogy kizárólag olyan költeményeket fogok megfejtésre átnyújtani, amelyek valamennyi jelenlevő tetszését úgy esztétikai, mint elvi síkon megnyerik. Egész jó vers ez! Mozogjunk! Mozogjunk!
Ám József Attila erre már nem figyelt. Arcán komoly koncentráció, erőfeszítés látszott.
– »Nincs komp, mely a bősz habon átvisz...« – mormolta többször egymás után, inkább csak a ritmust ízlelgette, aztán egyszer csak, egész érthetetlen módon, megfordult száján a szöveg. Megfordult – más nyelvűre fordult, mintha a felismert ütem billentette volna át, s a költő fennhangon, majdnem kiáltva szólalt meg:
– »Kein Schiffer lenke! die Fähre, – Und der wilde Storm wird zum Meere.«
– Na mi az? – kérdezte Karinthy alig leplezett izgalommal. – Még mindig nincs meg?
– De megvan – nevetett Attila. – Éppen most fordítom vissza az eredetire. Visszafordítom, ámbár a magyar vers hamis. A német egészen más.
József Attila elszavalta németül a vers eredeti sorait.
– Szerzője Schiller, címe Die Bürgschaft. 
– Vagy Dóczy Lajos fordításában: A kezesség – pecsételte meg a győzelmet Karinthy. – Ugyanis nem kötöttem ki magamnak, hogy csak eredeti költeményt adhatok fel. Viszont, sajnos, valaha éppen ez a fordítás ragadt meg az agyamban. És aki ebből is felismerte Schillert, az megérdemli a tudori süveget. Pótoljuk, amit a szegedi egyetem elmulasztott. Éljen doktor József Attila!”