promotions.hu
Keresés
Menü megnyitás
Ez volt a 20. század legfurcsább amerikai elnökválasztása, Trump és Harris szolid jelöltek az akkoriakhoz képest

Ez volt a 20. század legfurcsább amerikai elnökválasztása, Trump és Harris szolid jelöltek az akkoriakhoz képest

Borítókép:  Profimedia
Történelem & Tudomány
Kategória fejléc

Talán minden idők legegyedibb programját hozta össze a jelölt, aki igazi nemzetközi sztár volt.

Amikor a Jazz Óriása Beszállt a Politikai Ringbe: Dizzy Gillespie „Elnöki Kampánya”

Miközben az Egyesült Államok újabb elnökválasztásra készül, talán érdemes visszatekinteni egy váratlan, ám szórakoztató pillanatra az amerikai politikai történelemben. A jazz legnagyobb úttörői közé tartozó Dizzy Gillespie, aki világhírű trombitajátékáról és a bebop forradalmasításáról ismert, 1964-ben sajátos formában csatlakozott az elnöki versenyhez. Kampánya eredetileg viccnek indult, de a háttérben komoly társadalmi és politikai üzenet húzódott meg.

Dizzy for President: Egy jazz ikon kampánya

Dizzy Gillespie elnöki „kampánya” 1963-ban kezdődött, amikor egy barátja a móka kedvéért „Dizzy for President” gombokat készített, melyek gyorsan népszerűvé váltak. Ahogy a polgárjogi mozgalom egyre nagyobb hullámokat vetett, Gillespie úgy döntött, hogy kihasználja a figyelmet, és szimbolikusan jelölteti magát. Bár hivatalosan nem indult az elnöki pozícióért, kampánya mindenképpen emlékezetes volt.

Egy rendhagyó kabinet összeállítása

Gillespie különleges elnöki kabinetet képzelt el, amely tele volt a jazz nagyjaival és ikonikus polgárjogi vezetőkkel. Max Roach dobos lett volna a védelmi miniszter, mivel Gillespie szerint Roach „bárkit megvéd, akivel dolgozik.” A külügyminiszteri posztot Duke Ellington, a jazz egyik legnagyobb zeneszerzője kapta volna. Malcolm X-et, a radikális polgárjogi vezetőt, az igazságügyi miniszteri posztra nevezte volna ki, mondván, „Malcolm az a macska, akire szükségünk van a csapatban” (az amerikai jazz-szlengben a "macska" [angolul "cat"] a zenészek beceneve volt). Még komikust is választott: Phyllis Diller lett volna az alelnök, hogy némi humort hozzon a politikába​.

A Blues House: Dizzy különleges víziója az Egyesült Államok számára

Gillespie kampánya során bejelentette, hogy ha megnyerné az elnöki posztot, a Fehér Házat átnevezné „Blues House”-ra. Ez a lépés a jazz és a blues kultúráját ünnepelte volna, és egyfajta szimbóluma lett volna annak a törekvésnek, hogy a zene összekösse az embereket egy polarizált korszakban. Dizzy azt is ígérte, hogy elindít egy világméretű lefegyverkezési programot, és támogatást nyújtana polgárjogi szervezeteknek, például a Southern Christian Leadership Conference-nek és a CORE-nak. A kampányában gyakran hangsúlyozta, hogy a zene és a humor eszközeivel akarja elősegíteni a békét és a megértést​.

A „John Birks Társaság” és a humoros politikai ígéret

Gillespie humoros hangvételű kampánya nemcsak a zenei szcénában, de a politikai életben is figyelmet keltett. Támogatói „John Birks Társaság”-nak nevezték magukat (a trombitás teljes neve John Birks Gillespie volt), mintegy válaszul a konzervatív John Birch Társaságra. Gillespie kampánydallal is készült, amely a híres „Salt Peanuts” című számra épült, új szöveggel, amely így szólt: „A politikának is lehetne egy kis swingje. Szavazz Dizzyre! Szavazz Dizzyre!” Ezzel a könnyed kampánydallal igyekezett népszerűsíteni az „alternatív” politikai hangot, és visszarángatni az amerikai közvéleményt egy közvetlenebb, emberségesebb politikai diskurzusba​.

Civil jogok és egyéb reformígéretek

Gillespie kampánya nem csak móka és kacagás volt. Támogatásával komoly ügyekre, például a faji egyenlőségre és a diszkrimináció elleni harcra is fel akarta hívni a figyelmet. Az általa eladott kampánygombokból befolyt összeget civil jogi szervezetek támogatására fordította. Gillespie állást foglalt a kínai diplomáciai elismerés mellett is, és az USA-ban egy nemzeti lottó bevezetését is felvetette, amellyel a jövedelemadót váltotta volna ki.

Történelmi hatás és Gillespie öröksége

Noha Gillespie elnöki álma végül nem vált valóra, a kampánya inspirációt jelentett, és példát mutatott arra, hogy a művészeknek és zenészeknek is van helye a társadalmi diskurzusban. Egyedülálló módon használta ki a figyelmet, hogy a jazz révén hozzon közelebb egymáshoz embereket és emlékeztesse az amerikai közösséget arra, hogy a művészet összekapcsolhatja a társadalmat. Dizzy Gillespie emléke él tovább, és kampánya olyan időkre emlékeztet, amikor még a politika is megfért egy kis humorral és swinggel.