Tragikus körülmények között hunyt el a magyar világsztár, az egész világ a lábai előtt hevert

A dzsessztörténelem könyvének legfényesebb lapjait szinte kivétel nélkül amerikai származású zenészek írták. Azonban ebben a könyvben pár "fejezetet" biztosan írt egy Szabó Gábor nevű, magyar gitáros is. A sztárvilág tele van magyar származású hírességekkel, elég csak Drew Barrymore-ra vagy Adrien Brody-ra gondolni.  A század közepén aktív, világhírű dzsesszmuzsikus azonban nem csak magyar származású volt, hanem hazánkból disszidált az '56-os forradalom után az Egyesült Államokba, az angolt élete végéig tipikusnak mondható magyar akcentussal beszélte.

Szabó Gábor 1936-ban, Budapesten született.

Első hangszerét 14 éves korában kapta, a Rákosi-diktatúra legsötétebb évei alatt került a zene bűvkörébe. Zenetanárnál körülbelül háromszor járt, leginkább rádiót hallgatva tanult, próbálta utánozni a számokat amik tetszettek neki. Hamar elkezdett az éjszakában dolgozni, alkalmi formációkkal Budapest minden élőzenés szórakozóhelyén fellépett, többek között Kovács Andor országos hírű gitáros kísérőzenekarának is tagja volt. Első lemezfelvételét 1956-ban készítette a Magyar Rádióban, egy magyar származású kanadai énekesnőt kísért. Ezt a felvételt az akkoriban távozó amerikai követségi titkár (bizonyos Ernst Nagy) kivitte az Egyesült Államokba, ami a washingtoni rádió Jazz Hour című műsorában lejátszásra került teljes terjedelmében. Azonban Szabó Gáborra itt még nem figyelt fel az amerikai közönség.

Az 1956-os forradalom után sokan elhagyták az országot, Szabó Gábor is úgy ítélte meg, hogy ezt az utat kell választania. Először Ausztriába szökött, majd a már korábban megismert Ernst Nagy segítségével családjával együtt az Amerikai egyesült Államokba távozott, egy New Jerseyben lévő menekülttáborba került. Két honfitársával már itt megalakította első amerikai zenekarát, ám a siker elmaradt, ezért Szabó kénytelen volt valamilyen polgári állás után nézni. Első, és egyben utolsó amerikai munkahelye egy Nortonban lévő légibázison volt, portás lett. A portásfülkében volt ideje gyakorolni, így fejlesztette ki saját stílusát, amit a magyar népzene dallamvilágából, az amerikai dzsesszes frazirozásból, a countryból és a bluesból gyúrt össze.

Később jelentkezett a világhírű Berklee zeneiskolába, főleg kapcsolatépítés céljából. Fel is vették, és első munkáit már diákként megkapta. A tucat-zeneiskolások közül kitűnt egyedi játékával, és ez a kor több sztárjának is feltűnt. Charles Lloyd, Chico Hamilton, vagy éppen Chick Corea mind elhívta a saját zenekarába gitárosnak. Első önálló koncertfelkérésre majdnem 10 évet kellet várnia, 1965 szeptemberében mutatkozhatott be New Yorkban Gabor Szabo Quintet néven. Ugyanebben az évben novemberben pedig elkészítette első saját nevén megjelent lemezét is, Gipsy '66 címmel. Innentől kezdve folyamatosan rögzített, szinte évente adott ki lemezt, amelyek teljesen egyedi stílusa miatt óriási népszerűségnek örvendtek Amerikában - itthon viszont mivel disszidens volt, teljes hírzárlat volt róla, születési hazájában alig tudta valaki, hogy van egy világhírű magyar gitáros. A Down Beat nevű legmérvadóbb dzsesszmagazin évértékelőjében 1967-ben harmadik helyre szavazta a szakma a gitárosok között, de a következő évben is ötödik volt a listán, a dzsessz világán belül abszolút élvonalbeli előadónak, világsztárnak számított.

Szabó Gábor élete azonban nem csak a sikerről és csillogásról szólt, élete során végig küzdött démonaival. Már akkoriban is komoly probléma volt Magyarországon az alkoholfogyasztás, és Szabó az éjszakában dolgozva, művészközegben mozogva igencsak bohém életet élt. A '60-as évek Amerikája pedig a művészvilágban egy permanens bacchanália volt, minden elképzelhető kábitószerrel, amik fogyasztásából Szabó kivette a részét bőven. Számtalan anekdota kering öntörvényűségéről, kiszámíthatatlanságáról. Volt olyan, hogy közölte a családjával, hogy kiugrik egy doboz cigarettát vásárolni, majd 3 évig nem hallott róla senki.

Az egyre rosszabb állapotban lévő zenésznek 1974-ig kellett várnia ahhoz, hogy hazatérhessen Magyarországra. Az Interbrass zenekarral szerveztek számára egy fellépést az Építők Klubjában. 1979-ben szintén hazarepült, akkor az Astoria szállóban adott koncertet. Ettől az évtől kezdve rendszeresen töltött hosszabb időket kórházakban, állapotában sikerült részleges javulásokat elérni, ám teljesen sosem szabadult meg függőségeitől. Helyzetével ő is tisztában volt (egyik utolsó, 1977-es lemezének címe Faces:The Last Song), legyengült szervezete egyre kevésbé szolgálta ki a művészt. Amerikában Chick Corea próbált rajta segíteni, ám konfliktusba keveredett a kórházat fenntartó szcientológusokkal, ezek után utazott 1981-ben további gyógykezelésekre Magyarországra. Az enyhülőben lévő diktatúra immár szeretett volna dolgozni a művésszel, ám Szabó már nem élt sokáig: '81 decemberében beszállították a Daróczi úti kórházba, majd állapota romlása után a Szent László kórházba került. Itt is halt meg a következő év februárjában, vese- és májelégtelenség következtében.

Szabó Gábor abszolút világsztár volt, a mai napig olyan zenészek hivatkoznak rá inspirációs forrásként, mint például Carlos Santana. Zenéje nem pusztán dzessz volt: tulajdonképpen (az akkor még külön kategóriaként nem is definiált) világzenét játszott, korát jóval megelőzve. Bár minden körülmény az álmai ellen dolgozott (sokszor önpusztító  életmódja miatt ebbe őt magát is beleértve), ő sosem adta fel vízióját, és a romos Budapestről menekülve meghódította a dzsessz központját. Élete végén azonban visszatért Magyarországra, lelkét itt adta vissza a Teremtőnek, beteljesítve a Szózat sorait: ,,álldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell". Sírja a Farkasréti temetőben található.