Évekig bántalmazott a férjem és észre sem vettem, aztán egy mondata szikeként hatolt a fülembe: a pofonnál is jobban fájt

Sára 9 évet élet egy boldog házasságban, férje mindent megadott neki, amire csak egy nő vágyhat. A 10. évfordulóra készültek és bár érezte, hogy nem boldog, az jobban zavarta, hogy miért nem. Boldog, csodálatos férj, aki kaphatna nála jobbat, mégis vele van. Mi lehet a baj? Egyik nap aztán a férje odaszólt neki, ez az egy mondat pedig évek hazugságait rombolta le. Most az ő történetét olvashatjátok:

10 évvel ezelőtt ismertem meg a csodálatos férjemet. Egy házibuliban pillantottam meg és egy nagy sóhajjal le is mondtam róla: annyival jobbnak tűnt mint én. Magas volt, kisportolt, mindenki arra a történetre figyelt, amit ő mesélt, a parfümje pedig az egész szobát betöltötte. Nem is egészen értettem, amikor odalépett hozzám és megszólított. Bemutatkozott és megkérdezte, kérek-e valamit. Nem számítottam a közeledésére, így alig mertem megszólalni, főleg, hogy folyton megzavartak minket, mindenki vele akart beszélni. Ekkor nyűgözött le először: nálam sokkal jobb csajokat utasított el, hogy velem beszélgessen. Így indult az ismeretségünk.

Annyira kedves férfi volt, amilyet minden szülő kívánhatna a gyerekének.

Persze, voltak kisebb vitáink, de főleg miattam. Sok dolgot elfelejtettem, néha nem tudtam milyen ruhát illik felvenni, vagy nem találtam a megfelelő szavakat egy beszélgetésben, ezzel pedig kellemetlen helyzetbe hoztam őt. De mindig megbocsájtott: azt mondta ilyen butuskának szeret, amilyen vagyok. Én pedig nagyon hálás voltam érte, mert tudtam, hogy mennyire nehéz lehet egy ennyire butuska embert szeretni. De ő mindig ott volt, akármennyit hibáztam is. Gyakran elsóztam az ételt, vagy odaégettem, esetleg kihűlt, mire hazaért. Egy ennyire intelligens és dolgos férfinek jogos elvárása, hogy finom, meleg étel várja az asztalon. Én ezt gyakran elrontottam. De ő akkor is szeretett. Kiabált néha, de csak azért, mert annyira szerette volna, ha boldogok vagyunk.

Kicsit le is fogytam. Sokat idegeskedtem azon, hogy mennyi hibát vétek és emiatt neki mennyit kell idegeskednie. Nagy volt a teher, de nem akkora mint az övé: bármennyire próbáltam, egyszerűen nem sikerült egyik nap sem tökéletesre. Magamat okoltam: annyira szeret, én pedig képtelen vagyok jó feleség lenni. Teltek az évek. Ő egyre jobban szeretett, én pedig egyre több mindent rontottam el. Elkezdett hullani a hajam. Már a férjem is mondta, hogy megcsúnyultam. Már nem csak ügyetlen és buta voltam, hanem ronda is.

A házasságunk egyre rosszabb lett és erről csak én tehettem.

Egyre gyakrabban mondta, hogy elhagy. Én rettegtem, egyre jobban próbálkoztam, mindent megtettem, de nem volt elég. Annyival jobb volt nálam. Tudtam, hogy már ő is felismerte: hiba volt engem választania, kaphatott volna jobbat. Még jobban rákapcsoltam: még többet takarítottam, még jobban főztem, még inkább adtam magamra, bejelentkeztem plasztikai sebészhez, eldöntöttem, hogy megmentem a házasságom, Eldöntöttem, hogy végre felérek a férjemhez.

Egyik nap leültem vele beszélgetni és elmondtam neki, hogy mennyire rosszul érzem magam. Meséltem neki a családomról, hogy én mennyire félresikerültem és elmondtam, hogy már gyerekkoromban is a húgomhoz hasonlított engem.

A férjem csodálatos volt, mint mindig, megölelt és azt mondta, hogy akármennyi baj is van velem, a magam módján jó vagyok. Olyan boldog voltam. Főleg, hogy közeledett a 10. évfordulónk és volt lehetőségem bizonyítani, hogy mennyit változtam. Mindent megszerveztem: virágot, ételt, ruhát, italokat, kitakarítottam, dekoráltam.

Eljött az évforduló napja, már megérkeztek a vendégek.

Lement a buli, nagyon jól éreztem magam. Egy-két alkalommal észrevettem, hogy a férjem feszült, próbáltam kitalálni mi lehet a gond, de gondoltam az összejövetel után megbeszéljük. Amikor az utolsó vendég is elment, akkor meg akartam csókolni és elmondani, hogy milyen hálás vagyok, hogy lehetővé tette ezt az egészet, de ő meglökött és jéghideg szemekkel nézett rám, majd ezt mondta:

Mit képzelsz magadról, te nyomorult szerencsétlen? Most azonnal ki kellene dobnom téged a házból. Nézz már magadra, mi az a folt a ruhádon? Hogy néz ki a rúzsod? Undorító vagy. Tudod mit? Lehet most azonnal átmegyek a családodhoz és elhívom valahová a húgodat. Ezerszer jobban kívánom mint téged, én meg itt szenvedek veled 10 éve, te hálátlan senki.

Aztán otthagyott. Minden vér kiment belőlem, remegni kezdtem és elsírtam magam. Néhány percig gondolkoztam. Gondolkoztam rajta, hogy mi van itt a házban, mi az enyém, mit is hagynék itt, ha elmennék. Nem először gondolkoztam rajta komolyan, de most nem dacból, vagy szomorúságból. Most tényleg végig vettem, hogy miről mondok le. Mert tudtam, hogy nem lenne elég erőm kipakolni, de ahhoz sem, hogy még egy éjszakát ott maradjak. Megfogtam a kézitáskám: az irataim voltak benne és egy mobiltelefon.

Ennyim van. Ennyi elég lesz. Van még időm. - és kiléptem a házból. Mindent ott hagytam, semmit nem akartam magammal vinni. Örökre becsuktam az ajtót.

A lelki bántalmazás jelei sokszor nem egyértelműek. Az újrakezdés a sorozats lelki manipuláció és a valóság megváltoztatása miatt lehetetlennek tűnik, de mindig van kiút. Most reménytelennek tűnhet, de pszichológus segítségével és hosszú terápiás munkával a legtöbb lelki seb elviselhetővé válik.