A Vatikán meghirdette a Második Esély programját, hajlandók bárkit visszahozni a halálból, akinek makulátlan az erkölcsi bizonyítványa. A Feltámadás minden hibájával együtt is megérdemli a figyelmet, hiszen rég nem láttunk olyan filmet, ami ennyire merészen kritizálta volna a vallást és az egyházat. Kritika.
A Digitális Messiás korában, amikor az ember Istent játszik és azt hiszi, hogy következmények nélkül kísérletezgethet akár az emberekkel, akár a Föld többi élőlényével, akár a természet törvényeivel, egyre nagyobb veszélynek tesszük ki magunkat, és egyre közelebb sodorjuk magunkat az egyébként is elkerülhetetlen felé, a kipusztulás irányába.
Ezekben a vészterhes, kilátástalan, bizonytalan időkben, vagy csak úgy általában a mindennapokban nagyon sokan a hit, a vallás, és Isten felé fordulnak békéért és nyugalomért, abban bízva, hogy az imádság minden bajukon segít.
Hogy a vallás vagy a hit mennyire károsan hat az emberiségre és a földi békére, arról már többen is értekeztek, míg mások olyan dolgokat írtak le bizonyos könyvekben, amik mondjuk úgy, nem igazán tetszettek az egyháznak - gondolok itt például Dan Brown-ra. A valláskritika igen régi múltra tekint vissza, és amíg lesznek kétkedők és ateisták, addig biztos készülnek még olyan filmek is, mint mondjuk a Feltámadás.
Ebben a screenlife-alkotásban (olyan film, ami számítógép monitorján, telefon képernyőjén, biztonsági és közterületet figyelő kamerák képein játszódik) a Vatikán újraalkotja Jézus Krisztus egyik csodáját, a feltámasztást, amivel képesek visszahozni a halálból bárkit, akinek makulátlan erkölcsi bizonyítványa és előélete van. A Második Esély-program nemcsak a keresztényeknek, de a más vallásúak számára is csábító és elérhető, és bár a kétkedő, kíváncsi embereket érdekelné, hogyan is végzi ezt az egyház, nem hajlandók felfedni a módszerük titkát. Egészen rendben is működik minden, amíg Martin atya egyik feltámasztott pártfogoltja nem kezd el tömeggyilkosságba a munkahelyén, és miután az atya magánnyomozásba kezd, rájön, hogy nem egy egyszeri esetről van szó; olyan eredményre jut, amivel felmerül a gyanú, hogy az egyház valami kegyetlen tervet sző a háttérben.
(Fotó: ADS Service)
Egor Baranov alapötlete izgalmas és tökéletes beleillik a rohamosan fejlődő világunkba, ugyanakkor nem fél kritizálni a vallást és az egyházat, ami most is olyan káoszt és pusztulást okoz Isten nevében, és ezt is csak a fanatikus, szemellenzős hívők nem veszik észre. Mert bár most is történjen bármi, az egyház mossa kezeit, mint Pilátus, hiszen ők nem hajlandók felelősséget vállalni azért, hogy egy feltámasztott gyilkolt, miközben vannak mellette sokan mások, akik gond nélkül vissza tudtak illeszkedni a társadalomba.
Igen izgalmas kérdéseket vet fel ez az alapsztori, éppen ezért óriási potenciál volt a Feltámadás-ban, amit hagyományos típusú mozifilmben még jobban ki lehetett volna dolgozni, de költséghatékonyság és minden bizonnyal produceri nyomásra az alkotóknak úgy kellett megcsináljuk az egész filmet, hogy közben nem szakadhattak ki a virtuális, online térből, ezzel viszont eléggé bekorlátozták a lehetőségeiket.
Arról nem is beszélve, hogy Joe Rechtman személyében sikerült egy olyan pocsék forgatókönyvírót szerezni, aki teljesen szétcseszte a történetet nevetségesen semmitmondó dialógusokkal, de még inkább egy agyonbonyolított történetszál-rengeteggel, amit aztán képtelen volt nemhogy elvarrni, de kibogozni sem 100 perc alatt. A Feltámadás azért csúszott félre, mert túlságosan misztikus, túlságosan agyafúrt akart lenni, de hogyan tudna egy történet rafinált és több rétegben rejtélyes lenni, miközben kétdimenzióban gondolkodó és látó ostoba, tufa emberek dolgoznak rajta.
(Fotó: ADS Service)
A Feltámadás ismét ékes példája annak, hogy a kevesebb néha több, és hogy semmi értelme túlbonyolítani valamit, ami ilyen erős alapkoncepcióra építkezik. A film közepéig meg voltam győződve arról, hogy egy 21. századi keresztes hadjáratot látok (szándékosan nem mondom el, hogyan értem ezt - a szerk.), aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy a Baranov-Rechtman páros eltévelyedett egy Nolan-i gondolkodásmód és történetírás felé, dehát nyilván amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.
Nem mondom azt, hogy nem érdemes egyszer megnézni, mert hazudnék vele, de csodát senki se várjon tőle. Nem ez lesz a kedvenc screenlife filmünk, az biztos, de a valláskritika és az alapötlet miatt nem fogjuk annyira sajnálni a rááldozott időt.
A Feltámadás-t május 11-től vetítik a magyar mozikban.