„Kérem, a férjem ingét temessék majd mellém, ha meghalok" – Nemcsak a festmények miatt érdekes a Szépművészeti Múzeum

Egyszerűbb celebekről és TV-műsorokról beszélni, mint kiállításokról. Egyszerűbb kinevetni az ismertebb embereket a különböző vetélkedőkben vagy realityshow-ban, és szörnyülködni, hogy már megint egy „színvonaltalan műsor" van terítéken. De mi számít mostanában színvonaltalannak? Kicsit a kettő között helyezkedünk el: az egyik oldalon van a TV, a másik oldalon a múzeum meg a kulturálisnak kimondott helyek, pedig ha jobban belegondolunk, mindegyikben emberekről van szó. Emberek jelennek meg előttünk, emberekről beszélünk, emberekkel foglalkozunk: csupán a körítés lesz más, csupán a szórakoztatás mércéje lesz más az intelligenciában. Az egyik helyen nem nagyon van rá szükség, a másiknál pedig az agyra épül minden.

A Szépművészeti Múzeumben a jelenlegi El Greco kiállítás előtt Henri Matisse volt látható, vagyis hosszabb nevén, Henri Emile Benoit Matisse. Egészen pontosan 2022. június 30-tól november elsejéig lehetett élvezni a Párizsi Centre Pompidou-ból érkező remekműveket.

A francia festőművész a 20. századi festészet egyik legjelentősebb alakja, közvetlen Cézanne után és Picasso előtt.

Az említett festő 1869. december 31-én született, de az életének azért egy kicsit a mai bulvár társadalomban is kiemelkedő helye lenne: kezdjük ott, hogy egy 40 éven át tartó házasságot rúgott fel, mert úgy érezte, hogy már nem elég a számára. Közben már megismerkedett egy nála 41 évvel fiatalabb orosz emigránslánnyal, aki 22 éves volt, amikor az akkor 63 éves festőhöz került, mint titkárnő. Mégis akármilyen nagy is volt a korkülönbség, és erről már egy korábbi cikkemben filozofáltam is picit, - bár teljesen más alanyokkal -, megemlítve egy bizonyos 1984-es kutatást Gloria Cowan által, aki azt állapította meg, hogy

minél nagyobb a korkülönbség a pár tagjai között a nő javára, annál kisebb az esély arra, hogy hosszútávon is együtt maradjanak.

Úgy látszik, ez a tézis egyre jobban bebizonyosodik, mert Matisse és Lidia esetében is bevált:

De mint azért egy kicsit várható: a nagy szerelmet nem mindenki tekintette nagy és őszinte szerelemnek. Amikor Matisse elhunyt, a temetésre a 41 évvel fiatalabb leányzó nem kapott meghívót, hiszen a festőművész családja sosem fogadta el a kapcsolatukat. Annak ellenére sem, hogy Lidia Delektroszkaja volt az, aki a hagyatékát őrizte a férfinak a halála után. Oh, ne ilyen limlomokat képzeljünk el: több mint kétszáz Matisse-műről van szó, szobrokról, könyvekről és festményekről, amik aztán adomány útján a moszkvai Puskin Múzeumba, illetve a szentpétervári Ermitázshoz kerültek.

Milyen kusza életek vannak, igaz? Ott vagy, szereted, törődsz vele, a törvény elismer, de közben mégis ellenségek vesznek körbe. Talán egyedül már a külső nyomást is nehezebben viselte, de Lidia 84 éves korában öngyilkosságot követett el, hogy így érjen végett az élete, a búcsúlevélben azonban kikötötte:

„Kérem, hogy temessék mellém Matisse ingét!”

A kérésnek elvileg eleget is tettek.

Ennek a nagy festőművésznek voltak a festményei egy kiemelkedő tárlat folyamán kirakva a Szépművészeti Múzeumban, és bár október 16-ig tartott volna, a nagy érdeklődésnek köszönhetően a szervezők meghosszabbították a kiállítást november elsejéig. A tárlatot ma bontják le véglegesen, a festményeket és a szobrokat pedig elszállítják:

Matisse festmények nem a borús, fekete-fehér, szenvedő képek, ahogy nem is maga az Isten alkotta tehetség, hiszen nem tanult meg festeni hamarabb gyerekként, mint mondjuk beszélni. Bár ügyvédbojtárként próbálkozott egy-két rajzzal, miközben egy textiltervezőket oktató iskolában dolgozott, de egy ilyen helyen ki ne kezdett volna el csakúgy rajzolgatni? Ennek hatására nem is váltott volna szakmát Matisse, de ahogy mondani szokták, a valódi utadhoz mindig megkapod a drasztikusabb jeleket is, amiket ha éppen akkor nem is érted meg, viszont utána mindig lesz egy következő jelzés, amit viszont egészen biztosan. Így esett úgy, hogy az ügyvédbojtár 1890-ben vakbélműtéten esett át és egy évig lábadozott.

A hobbiból szenvedély lett, a szenvedélyből egy egész élet.

Innen kezdődött. Így lett nem csak a francia, de a 20. század világjának nagy festői közül való. Ahogy már írtam fentebb, nem bús és komor, nem fekete-fehér ábzárolásokról van szó, ahogy 100 százalékos zseniségről sem. Szenvedélyről, érzésekről, realizmusról, szürrealizmus, kubizmusról, színekről, vonalakról, életről, emberekről, lélekről, általános tulajdonságokról, látomásokról, valóságról, testről. Ahogy ott sétáltam a kiállításon, ahogy egyik képet néztem a másik után, meg-megállva és elbeszélgetve egy-egy kép benyomásáról, hogy mégis mit látunk bele egy képbe, - hiszen mindenkinek mást jelent egy festmény, mást vesz észre -, még jobban nyomatékosította számomra azt az igencsak fontos tézist, hogy

az igazi tökéletesség pont a maga és cenzúramentes tökéletlenségében lesz tökéletes.

Mert ahogy a férfiakat és a nőket ábrázolja a művein, azzal tükröt is mutat éppen annak, aki nézi: nem akar mindent is megmutatni, nem akar tűpontos lenni, egyszerűen csak elég az a számára, ha magát a jelentést adja át például a testnek, a fényeknek, a kapcsolatnak, az öntudatnak, a tömegnek, az egyedüllétnek, a szorongásnak és az arcnak. A portréit nézed, és nem ereszt, magához láncol. A vonalakból álló alakokat nézed, amik megszemélyesítenek minket embereket: akármilyenek is vagyunk, akármilyen is a testünk mérete vagy formája, akármilyen a szemünk vagy hajunk színe, akármilyen nembe is tartozunk bele, pont úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk.

Ott állsz a rajzok és festmények előtt: némelyiknél egyszerre érzed a mellkasi szorongást, a nem kapsz levegőt érzetet, miközben ezek mellé a megnyugvás és a minden rendben van érzések is társulnak. Mégsem zavarodsz össze, mert oly természetes, és ha jobban belegondolunk, az egész élet a káoszból tevődik össze: amikor megtanuljuk felügyelni a zűrzavart, akkor sikerül olykor meglátni a kivasalt részeket. Van, amikor a zord, ránk süppedő ijesztség biztonságosabb, mint a békének látszó nyugalom.

A kiállításon több mint 100 mű sorakozik fel előttünk. Mindegyik Henri Matisse-korszakból merítettek e tárlat kurátorai: Aurélie Verdier, a párizsi Centre Pompidou munkatársa és Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze. Több mint 100 mű között ott van 1913, amikor is a Nizzában letelepülése ihlette meg a festőművészt és sorjában születtek meg a fényekkel telített enteriőrökben ábrázolt portrés festményei. 1946 és 1948 között jöttek a homogénabb színmezők, amiket hangsúlyosabb kontúrokkal füszerezett és utána vágott neki a gouche papírkivágások időszakának. Megvan, amikor gyerekkorodban különböző mintákat vágtunk ki a papírokból?

Egyszerűség.

Matisse színvilága a fenti sorokból is kiindulva, az olykor rikító és mágnesként magához húzó színvilága egyébként a fauvizmushoz tehető, aminek egyik legfőbb képviselője is volt: 1905-ben jött létre egy csoport, akiket vadaknak neveztek főleg, mintha ez a vad szó valami gúny lenne. Mekkora súlya van egy-egy kifejezésnek, nem igaz? Ebbe a csoportba tartozok elrugaszkodtak az addig megszokott festészeti módtól, és szabadabban használták magukat a színeket: nem a visszafogott pasztellben látták magukat, nem az elegáns vonalkezelésben, hanem az ordító narancsban és az üvöltő tűzpirosban, vagy a halált lebegtető feketében, miközben összeakad a féltékenyen villogó sárgával és élénk zölddel, ami csak úgy kiugrik a képről. Lehetne mondani, hogy az avantgarde kezdete volt ez a művészeti csoportosulás, hogy Matisse az avantgarde előszobájában ücsörgött öntudatlanul.

Joggal lehet azt mondani, hogy a művészet eme spektrumában is fellelhetők egy korszak celebjei. Csak ugye, hogy az nem mindegy, milyen szituációban és környezetben használjuk a „celeb" kifejezést?