A Netflix egy gyönyörű filmmel megidézte a Disney-reneszánszt – Klaus-kritika

Hihetetlen, hogy mind ez idáig nem láttam a Klaus-t. A Netflix első saját gyártású, egész estés rajzfilmje komoly esélyekkel indult az Oscar-díjért, amit végül a Toy Story 4. kapott meg a Legjobb animációs fim kategóriában. Bár eddig is azon a véleményen voltam, hogy az új Toy Story-film nem érdemelte volna meg az aranyszobrot, most, hogy végre láthattam a Klaus-t, megerősítést nyert bennem az, amit eddig is tudtam, hogy az Akadémia tagjai rossz döntést hoztak.

A film egy önző postás és egy zárkózott játékkészítő barátságát meséli el, ami örömet hoz a hideg, sötét városba a messzi északon. A Klaus egy sajátos eredettörténet, ami teljesen más köntösben meséli el a Mikulás „születését”, beleszőve a klasszikus legendás elemeket, úgymint a repülő rénszarvasok, a kéményen való bejutás, vagy a piros ruhás megjelenés.

Aki azt gondolja, hogy már mindent látott a Mikulásról, és már nem lehet újat mutatni a témában, az nagyot téved. A Mikulás figurája egy örök Jolly Joker, amit mindenki úgy dolgozhat fel, ahogy akar. A Klaus is egy teljesen újfajta történetben meséli el a legenda eredetét, mindezt egy rendkívül szívhez szóló, vicces, de mégis fontos üzenettel és komoly mélységgel ellátott rajzfilmben, amiről rögtön a régi Disney-filmek juthatnak eszünkbe. És ez nem véletlen!

Tudniillik a Klaus rendezője, a spanyol származású Sergio Pablos olyan alkotásokban működött közre, mint A Notre Dame-i toronyőr, a Herkules, és a Tarzan, és ezzel a filmjével az volt a célja, hogy kicsit visszahozza a Disney reneszánszát, és emlékeztessen bennünket arra, hogy miért is szeretjük annyira a stúdió korábbi klasszikusait. A rendező a Klaus-on keresztül mutatja meg a nézőnek, hogy mi lett volna, ha a hagyományos animációs technika továbbfejlődött volna, és a filmstúdiók nem álltak volna át a komputergenerált animációra. Hogy ezt megfelelően tudják érzékeltetni, újításokat vezettek be mind a textúrák, mind a megvilágítás terén, amelyek egészen különleges képi világot eredményeztek.

A történet gyönyörűen szemlélteti, hogy az apró kedvességek és az öröm mennyi színt tudnak vinni a szürke hétköznapokba, és mennyiben tudnak megváltoztatni egy közösséget, egy várost, vagy az egész világot. Hasonló vázra épült az 1970-ben bemutatott Télapó a városban című stop-motion technikával készült film is, mégis a Klaus tudott újat mutatni, és teljesen máshogy értelmezi azt, hogy hogyan él tovább bennünk a karácsony szelleme és a Mikulás-mítosz.

A Klaus egy olyan karácsonyi film, ami elsőre kicsit ijesztőnek tűnhet, és az első 15 perc talán nem is győzi meg annyira a nézőt, de ha megadja neki az esélyt, és végignézi, akkor egy nem mindennapi filmélményben lesz része. Sergio Pablos alkotása az én szememben egy új karácsonyi klasszikus, ami megérdemelte volna az Oscar-díjat. Egy szívet melengető alkotás, ami egyszer megnevettet, egyszer megríkat. Tökéletes választás az ünnepi időszakban.