Judy-kritika: ez már nem Kansas

Judy Garland neve gondolom senkinek sem ismeretlen. Akik nem is látták az Óz, a csodák csodája című filmet, hallottak a piros cipellős kislányról, aki énekhangjával mindenkit elvarázsolt. Bármennyire is látszódhat fényes, sárga kővel kirakottnak Garland életútja, kiskorától kezdve szenvedésben élt. Ha egy kicsit is utánaolvasunk a gyereksztárból lett musicaldívának, azonnal megértjük, hogy mi vezetett súlyos drog-, és alkoholfüggőségéhez, ami végül korai halálát okozta 1969-ben.

Az egykori világsztár hanyatló korszakát meséli el a Judy című film, ami Peter Quilter Tony-díjra jelölt „End of the Rainbow” című színdarabja alapján készült. Az elmúlt években készült életrajzi filmektől eltérő módon a Judy nem a megszokott narratívát követi, nem akar Garland felemelkedésével foglalkozni, hiszen az ünnepelt csillag mindig is sztár volt, és pont emiatt szenvedett egész életében.

Egyértelmű, hogy a Judy nem működne Renée Zellweger nélkül, akinek átlényegülése miatt egy pillanatig sem a színésznőt látjuk, aki eljátssza Judy Garland-ot, hanem magát Judy Garland-ot. Teljes mértékben megérdemelte a Golden Globe-ot, és az Oscar-díjat is.

Bár a film majdnem két órás, ez egyáltalán nem érződik rajta. Nincsenek üresjáratok, sem felesleges jelenetek bugyuta szóváltásokkal, és az esetek nagy többségével ellentétben a Judy-ban nem zavaróak a flashback jelenetek sem. Az alkotók többször is visszarepítenek minket a az Óz, a csodák csodája forgatásához, amelynek során betekintést nyerhetünk az akkori hollywoodi stúdiórendszerbe, és megvilágosítanak minket arról, hogy nem minden smaragd, ami fénylett Óz birodalmában.

Mindenki, aki szerette Victor Fleming klasszikusát, és emlékszik a „Somewhere over the rainbow” című betétdalra, azt mélyen meg fogja érinteni a film lezárása, emellett nem kizárt, hogy a Judy megtekintése után ezentúl más szemmel fogjuk nézni az Óz, a csodák csodáját.