Az egyik gyerekem egy üzenetet rejtett a táskámba: egy anya legrosszabb rémálma ez, de nem tudom melyikük írta

Jázmin három gyönyörű gyermek édesanyja. Azt hitte, hogy az életük teljesen rendben zajlik, amíg egyik nap üzenetet nem talált a táskájában. Az élete azóta maga a pokol és mindenért csak magát hibáztatja. Most az ő történetét olvashatjátok:

Sziasztok! Nagyon örülnék, hogyha anyukák hozzászólnának a dologhoz, esetleg, hogy velük is esett-e már meg hasonló, mert jelenleg a téboly határán állok. Három gyerekes édesanya vagyok és eddig azt gondoltam, hogy mindent jól csinálok. Nem gondolom magam az év anyukájának, vannak rosszabb, fáradtabb napjaim. Nem sajnáltatni akarom magam, de nehéz és néha felemelem a hangom, türelmetlen vagyok, vagy egyszerűen csak nincs kedvem semmihez. Emellett persze vannak jó tulajdonságaim is: sokat játszunk, figyelek rájuk, a férjemmel is remek a kapcsolatunk, példaértékű lehet a gyerekeknek a későbbi párválasztáshoz. Mégis, úgy tűnik, hogy valamit nagyon elrontottam.

Az egyik nap amikor bevásároltam és a pénztárcámat kerestem, akkor egy üzenetet találtam a táskámba. A gondosan elrejtett kis papíron egy gyerek kézírása volt. Már a kasszánál álltam és megszűnt az idő, a tér, teljesen kizártam a külvilágot. A papírra ez volt írva:

Gyűlöllek anya. Bár meghalnál.

Nem tudom mennyi ideig álltam ott lebénulva. Hallottam a körülöttem lévő zsörtölődést, végül valaki meglökte a vállam és jelezte, hogy mások is várnak. Felocsúdtam, kifizettem a dolgokat, beültem a kocsimba. Majdnem egy óráig zokogtam. Teljesen összeomlottam. Hazavezettem és próbáltam összeszedni magam, nem akartam, hogy a gyerekek lássanak ilyen állapotban.

A férjem azonban rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben. Félrehívott, én pedig megmutattam neki az üzenetet, amit találtam. Ő is elfehéredett.

Szerinted melyikük...? - kérdezte.

Nem tudtam erre felelni, ugyanis én sem tudtam, ahogy azt sem, hogyan kellene őket ezzel szembesíteni... szembesíteni? Milyen szó ez egyáltalán. Nagyon érzékeny helyzet volt ez és tudtam, hogy ez az eddigi életem legkeményebb próbája lesz.

Nem akartam, hogy ez a titok rányomja a bélyeget a mindennapjaimra, de azt sem akartam, hogy a szőnyeg alá söpröm, hiszen az egyik gyermekem valami olyan fájdalmat cipel, amiről nekem muszáj lenne tudnom. Fel kell oldanom ezt a konfliktust, de nem tudom, hogyan. A férjem felajánlotta, hogy "körbekérdez" a gyerekeknél, de egyelőre még gondolkodni szeretnék. Egyenként kellene velük beszélni, vagy együtt? Kiemelt fontosságú, hogy ezt most nagyon asszertíven oldjuk meg, ám egyelőre még uzsonnát is alig van erőm csomagolni, csak sírok. Könyörgöm, mondjátok, hogy nem utál az egyik kicsikém. Mit kellene tennem? Nektek mondott már ilyet a gyermeketek?

Amennyiben szeretnétek ehhez hasonló szomorú sorsokról, kemény döntésekről, vagy csúnya árulásokról olvasni, akkor lépjetek be a Promotions kifejezetten pikáns csoportjába, ahol rengeteg ilyen történettel találkozhattok: IDE kattintva megtehetitek.