A feleségem korábban jött haza és rajtakapott valami egészen szörnyű dolgon: azóta vigasztalhatatlanul sír és el akar hagyni

Kálmán (32) finoman szólva is szorult helyzetbe került, felesége egyik nap nem a megszokott időpontban érkezett haza és megzavarta a férfi szokásos "rituáléját":

Két dolgot szeretnék letisztázni mindenek előtt: heteroszexuális vagyok és szerelmes a feleségembe. Azonban... egészen gyermekkorom óta van egy furcsa szokásom, amiről senki nem tud és úgy terveztem, hogy ez így is marad, mivel aligha hiszem hogy van olyan ember, aki ezt nem értené félre.

A házasságunk csodálatos, minden percét élvezem. A párom hibrid munkarendben dolgozik, egyszer az irodából, egyszer otthonról és amikor nincs otthon, akkorra szoktam az én kis rituálémát időzíteni. Így történt ez azon a bizonyos végzetes napon is, amikor megtörtént a lebukás.

Nagyon szeretek főzni és enek a kedvtelésemnek igen gyakran hódolok, mivel én viszont teljesen home office-ból dolgozom, kötetlen munkaidőben, tehát nem teher, hogy ez a feladat rám marad. Azonban a főzéshez női ruhát szoktam felvenni. Nézegetem magam a tükörben, pörgök, forgok benne, leülök teázni, megebédelek, majd mire a feleségem hazaér visszateszem őket a szekrénybe és ismét magamra öltöm az otthoni melegítőszettemet.

Mint mondtam, ez a szokásom egészen gyermekkorom óta megvan, minden kapcsolatomban megvolt és bár próbáltam vele felhagyni a boldogító igen kimondása után, nekem ez hiányzott. Szerda reggel volt és a feleségem elindult dolgozni, legalábbis én azt hittem. Eljött a főzés ideje, magamra vettem a szokásos szép ruhámat és elkezdtem tevékenykedni, énekeltem, nézegettem a szoknyát. És amikor felnéztem, ott állt ő. Nem tudom mikor jött be, nem tudom mit és mennyit látott, de az arckifejezése láttán olyan mérhetetlen szégyen öntött el, amit még sosem éreztem.

Nem volt veszekedés, vita, vagy hangos szó, egyszerűen csak csendben elsírta magát. Ránéztem a naptárra a hűtőn és láttam, hogy ma csak kozmetikusnál volt, nem dolgozni, ezért ért haza ilyen korán. Bezárkózott a szobába és vigasztalhatatlan volt. Egész nap nem jött ki én pedig hiába kopogtam és szólongattam, nem felelt. Este jött elő és válaszokat akart.

Mi ez? Miért csinálom? Mi szükség van rá és nyilván az is szóba került, hogy esetleg másik kapura játszom-e.

Igyekeztem megnyugtatni, de nem sikerült. Végig hallgatta a mondanivalómat, majd a válás mellett döntött. Még aznap elvitt egy hétre elegendő ruhát és azóta nem hallottam róla. Én megígértem, hogy megváltozok, bármit megtennék érte, de hajthatatlan és időközben rájöttem, hogy én sem akarok felhagyni ezzel a senki számára nem ártalmas, magányos szokásommal.

Fogalmam sincs mi lesz velünk, hogy meggondolja-e magát, egyelőre hajthatatlan és még beszélni sem akar. Hát tényleg ekkora bűn amit elkövettem? Jó férj vagyok, gondoskodó, remek apa lennék, ez valóban annyira szörnyű dolog, hogy el kell miatta hagyni?