Láss úgy, mint a gyermek – interjú a világhírűvé váló csodafotóssal

[[adv]]

Első üzenetünkre szívet melengető választ kaptunk angolul:

„Nagyon szívesen válaszolok a kérdésekre. Édesapám Magyarországról költözött át Kanadába,

én pedig alig várom, hogy nemsokára eljussak oda, ahonnan ő jött.”  

Ebből aztán nagyobb interjú lett, amelynek elején arra kértük, mutassa be a családját és önmagát: 

„Édesapámat is Istvánnak hívták, egy nagy család legkisebb gyermekeként jött Kanadába 1956-ban.

Új-Fundlandon át végül Ontarióba, Windsorba vezetett az útja. Nagyon keményen dolgozott, két fia és két lánya született, ő sajnos már nincs közöttünk. Én már Windsorban születtem, tizenkét évig az építőiparban dolgoztam, míg most a Ford Motornál gépeket javítok a szülővárosomban. Csupán néhány szót beszélek magyarul, úgyhogy tanulnom kell, mielőtt eljövök Magyarországra.”

– Honnan jött a természetfotózás?
– Engem az utazás és a túrázás inspirált arra, hogy fotózni kezdjek. Tíz éve vágtam bele, elkezdtem megosztani a képeket a közösségi médiában, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam, ezért

egyre komolyabban vettem ezt a hobbimat. És egyre inkább beletanultam. 

– És ez már sokkal több is, mint hobbi…
– A fotózással élvezem igazán a természetet, és így megoszthatom másokkal is az élményeimet, olyanokkal, akiknek nem láthatják, amit én látok, a jószerencsémnek köszönhetően. Csodálatos érzés, ha elmondja valaki, mekkora örömöt tudott neki szerezni egy-egy képem, milyen mélyen megérintette őt, micsoda emlékeket idézett fel benne.

Mindent megteszek a jövőben is, hogy a világ csodáit másokkal is megosszam, ez elképesztően nagy érzés. 

– Hogyan válik mesterré valaki a vadonban? 
– Ahhoz, hogy jó természetfotóssá válj, el kell merülnöd a természetben, akár otthon vagy, akár távol. És mindig egy gyermek szemével nézz szét, hogy megláss valami újat, valami csodaszépet. Szentelj sok időd a képeidnek, és tegyél meg mindent, hogy a legjobb szituációkba kerülj. 

– Vagy éppen maradj ott, ahol vagy, ameddig csak bírsz…
– Nem ritkán öt órát vagy még többet töltök ugyanazon az egy helyen, akkor is, ha fagypont alatt van a hőmérséklet. Ilyenkor csak ülök és figyelem a természetet, de időnként azért megnézem a telefonomat a hírek vagy a közösségi oldalak kedvéért. De megvagyok akkor is, ha csak ücsörgök nyugodtan, és nem zavar semmi. 

– De veszélyes is lehet a fotózás ezen a szinten. Kellett már menekülnöd?
– Gyakran kerültem veszélyes helyzetbe vadállatok közelében, vagy sziklák peremén, egy-egy jó fotóért.

Nagyon meleg helyzet volt, amikor Izlandon a semmiből megjelent egy alattomos hullám.

Azt hittem, biztonságos helyen vagyok, leguggoltam egy beállításhoz, amikor észrevettem, hogy az emberek futni kezdenek. Arra fordultam: szemmagasságban jött felém egy hullám. Felkaptam a felszerelésemet, és felugrottam, de a combomnál megcsapott a jéghideg víz, keményen meg kellett küzdenem vele, úgy húzott befelé. Sokan eltűntek a vízben, én hál’istennek megúsztam azzal, hogy átáztam. Nem tudom, mi történt volna velem, ha nem látom meg a hullámot, amikor felém tartott.

– Van példaképed? 
– Alighanem Ansel Adamst kell első helyen említenem, káprázatos a munkája, és mindig nagyszerű elképzelései vannak arról, hogy mit is akar alkotni. 

– Neked mi volt az elképzelésed, mielőtt a fehérfejű rétisast így lefotóztad? Kerested a szimmetriát?
– Sosem gondoltam, hogy ennyire látványos fotó is készülhet Bruce-ról, mígnem átnéztem a több száz képet. Amikor megláttam, hogy tökéletes egyensúlyban egyenesen rám néz, tudtam, hogy ez valami igazán különleges. Aznap, amikor a kép készült a Kanadai Ragadozómadarak nevű természetvédelmi területen,

a vízhez guggolva egy tükröződő képet szerettem volna készíteni, amint Bruce felém repül.

Óriási érzés, hogy elképzelsz valamit, és ami kijön belőle, az tökéletes. Szerencsém, volt, hogy ekkora csoda részese lehettem. És persze kedves a szívemnek, ha ennyi embert megérint ez a fotó, édesapám hazájában is ilyen népszerű.    

– Hol és mit fotóznál a legszíveseben a jövőben?
– A kívánságlistám végtelen, annyi álmot dédelgetek.

A hiúzhoz hasonló nagymacskákat fotózni a vadonban, jegesmedvéket és pingvineket a sarkvidéken, hegyeket napfelkeltekor és naplementekor.

És sok országot szívesen felkeresnék Európában: Magyarországot, Franciaországot, Skóciát vagy éppen Norvégiát. Annyi mindent érdemes látni, egy élet kevés ahhoz, amit én szeretnék.   

– Mikor jössz?
– Nemsokára, ez szinte biztos. Remélhetőleg már a jövő év végén.

Nagyon szeretném látni és fotózni Budapestet,

a magyarországi természeti szépségekről viszont még keveset tudok. De tanulmányozom majd őket, mielőtt útnak indulok.