Miért lett a PSG a foci és a kézilabda katasztrófafilmje egyszerre?

[[adv]]

– Grandiózus projektnek indult, jelenleg azonban a PSG mind a kézilabda, mind a futball esetében csak költ és költ komoly nemzetközi eredemény nélkül. A párizsi klub kézilabdában miért képtelen évek óta BL-t nyerni a világ legerősebb keretével, legnagyobb költségvetésével?
– Mind a két párizsi alakulat (foci és kézilabda) ért el sikereket és dominálja a saját hazája palettáját – a siker tehát megvan, csak részleges. A kérdés, hogy mi hiányzik ahhoz, hogy a legmagasabb polcra felkerüljenek. Mindkettőnél történtek játékos-bevásárlások (Ibrahimovic, Cavani, Mbappé, Neymar, Verratti, Thiago Silva kontra Karabatic, Hansen, Gensheimer, Abalo), lecseréltek edzőket magasabban jegyzett szakemberekre (Laurent Blanc után Unai Emery, majd Thomas Tuchel, míg a kézilabda esetében Zvonimir Serdarusic után Raul Gonzales). A húzónevek tehát megvannak, de a keretek összetételei sokszor nem elegek a döntő pillanatokban való brillírozáshoz és

nem alakult ki az a nyugodt, támogató közeg, ami a nagy klubokat jellemzi.

– Hogyan reagál a klubvezetés az évenkénti rendszeres bukásra, ami így több sportágat érint?
– Egyelőre türelemmel. A 2011-es átvételkor még öt éves távlatot határoztak meg a labdarúgó Bajnokok Ligája megnyerésére, azóta viszont próbálnak szemlehunyva közlekedni a semmit-nem-felejtő interneten. A fociprojekt első lépésében Leonardo szakmai igazgatóként kapott szabad kezet, a keret magja ma is tart, de az ő távozását nem tudták érdemben pótolni. Laurent Blanc után érkezett az Európában jártas Unai Emery, aki viszont a csúfos Barcelona elleni „remontadán” el is vesztette az öltözőt. Egy évet még maradt, de a következő fázis innen indult: a vezetés „all-in”-t lépett, és a Neymar-Mbappé duó megvételével mintha előremenekült volna.

Eddig tehát a kudarcra a „még több pénz” volt a válasz, ez az eljárás mostanában kezdett el megkérdőjeleződni.

– A kézilabdában meglévő problémák milyen hasonlóságot vagy különbözőséget mutatnak a futballal összevetésben? 
– Idén rímel egymással a két csapat: hiába nyert mindkettő tetemes előnnyel európai meccseket. A siker is késik az európai szereplésnél, ezért szintén egyszerre kezd eljönni a számvetés lehetősége. Eddig játékosokba és szakemberekbe fektettek, ugyanakkor

hiányzik az a kötőerő, amitől igazán nagy klubbá válhatnának.

A PSG labdarúgórészlege talán hamarabb feladta a francia-vonalat, Laurent Blanc mellett ugyan kiálltak egy ideig, de aztán külföldi edzőt hoztak. Kylian Mbappé személyében igazi hazai/városi arcot tudtak megszerezni, de még mindig Neymar számít húzónévnek. A kézilabdában a nemzetköziesedés egy adott helyzet volt, de a Karabatic-fivérek (és nemzetközi sikereik) és Luc Abalo nagyobb hatással voltak csapatukra, mint a focis divízióban.

Nikola Karabaticnak és PSG-nek a játékosállomány alapján szinte minden évben BL-t kellene nyernie kézilabdában (AFP/Patrik Stollarz).

– A Qatar Sports Investments 2011-ben jelent meg Párizsban. Azóta a PSG több mint 1 milliárd eurót költött futballistákra. Ennek eredménye a hazai színtér abszolút uralma, az elvártakhoz képest eredménytelen nemzetközi szereplés. Miért?  
– Két tényezőt emelek ki: a francia bajnokság versenyképessége és a rossz stratégiai megközelítés. A Ligue1 még mindig a „Tehetségek Ligája”, tehát a ’70-es évekbeli francia akadémiai reformnak köszönhetően ontja magából a jó potenciállal rendelkező tehetségeket, csakhogy a külföldi (főleg angol) tőkeuralom lefölözi a legjobbakat. A csapatok két-három évente újraterveznek, nem tud igazán olyan projekt kinőni a földből, ami versenyképessé tenné a klubokat a PSG-minőség ellen.

A másik tévút, hogy a PSG elsősorban márkát épít, nem intézményt.

Eljutnak közel- és távol-keleti piacokra, Dél-Amerikában dúl a Neymar-mánia, de a napi szintű működést nem tették rendbe. A szakmai igazgató nem dolgozik az edző keze alá, gyakorlatilag nem igazol, az edző az igazgatóra mutat, a klubelnök, Nasszer El-Khelaifi pedig több tiszteletbeli pozíciót tölt be, mint ahány szabad órája van egy napban. Ergo, láthatatlan. Emiatt a felmerülő problémákat sem kezelik,

pletykaáradatok veszik körbe a klubot és eseti megoldások vannak.

– A francia futballközeg nem hálás, mondta állítólag a katari emír, Tamim bin Hamad Al Thani. Hogyan viszonyulnak Franciaországban a Qatar Sports Investments tevékenységéhez?
– A francia közvélemény részben elfogadta azért, mert a katari érdekcsoportok a sporton túl is rengeteg érdekeltséget építettek ki – a PSG csak egy elem a széles portfolióban.

Ugyanakkor új, luxus arcot adtak a korábban inkább koszos-piszkos PSG-nek, ami ellenállást szült

a szurkolók, nézők és a média oldaláról. A PSG hazai uralma kozmetikázza a sikert, és folyamatos témát szolgáltat Neymar és társainak életvitele. Az ellenérdekeltek viszont nevetnek a pénzcsapon, és minél többször ütközik bele az európai üvegplafonba a PSG, annál kellemetlenebb lesz a katariaknak is a rengeteg elköltött pénz.

– Lehet-e alapja azon Le Parisien értesülésének, miszerint a katari emír befejezi párizsi tevékenységét?
– A PSG-be való befektetés – ahogy a luxusiparban, kockázati tőkepiacon, ingatlanfejlesztési körökben – elsősorban az imázsról szólt. A „soft power” lényege a fényűzés eszközként való felhasználása, a PSG ilyen szempontból egy platform. Egy eszköz, nem pedig a cél. Ha az imázs sérül, az persze a katariakat is frusztrálja, akik a térségben (főleg az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia)

hatalmas geopolikai versenyt futnak, és a kisebb bakik is a torkukon akadnak.

Emiatt úgy vélem, a kudarcoknak (főleg az olyanok, mint az idei) van súlya a katari emír holdudvarában, de nem tartom valószínűnek, hogy kivonulnának idő előtt. Katar 2022-ben világbajnokságot rendez, már csak azon elköteleződésükért sem fogják ezt előbb meglépni. Hogy azután mi lesz – azt talán még az emírségben sem dőlt el.

– Hogyan reagálnak a szurkolók futballban és kézilabdában látott folyamatokra?
 

– Türelmetlenül és dühösen, ahogy azt várni lehetett.

Kialakul egyfajta alárendelt szerep, ahogy nem tudnak kitörni az eddigi státuszból és szinte önbeteljesítő jóslattá válik a negatív szereplés. Emiatt ott is megjelenik az irónia és az önsanyargatás, de a folyamatos remény is jelen van, hogy jövőre minden másképp lesz, csak azt a bizonyos összetevőt (játékos, edző, igazgató) kell kicserélni másra.