A magyarok kedvenc ételeitől öklendeznek a külföldiek, pedig mi repetáért is beállnánk a sorba

Húgom Dohában él katari férjével, aki egy tüneményes ember, aki soha senkit meg nem bántana, de mikor nagy büszkén adtunk neki egy erősen hungarikumnak számító túrórudit, egy harapás után olyan undor ült ki az arcára, hogy azt hittük, romlott a termék. Pedig nem erről volt szó, egyszerűen csak ennyire távol áll ez az ízvilág az arabtól. Ezek után kíváncsiságból kutatni kezdtem az interneten, mit gondolnak a külföldiek a magyar konyháról, és meg kellett állapítanom, nem egy klasszikus magyar étel van, amelytől egyenesen undorodnak.

Az ötös toplista aljáról indulunk, így kezdjük is a sort az édes tésztákkal.

Egyik unokatestvérem férje olasz, akit az ismerkedéskor nagy örömmel kínáltunk baracklekváros grízes tésztával, de már akkor halálra sápadt, mikor meghallotta, mit tennénk a tányérjára. Mikor megkóstolta, illedelmesen le is tette nyomban, mi pedig nem erőltettük a dolgot.

Több cikk is arról számolt be, a legtöbb külföldi náció berzenkedik minden édes tésztás ételtől. A mákos tésztát és a mákos gubát például egyáltalán nem tudják hova tenn, mert míg Magyarországon a mák és minden mákos étel teljesen elfogadott, egy csomó európai országban ma is leginkább ahhoz kötik, hogy ebből készül a máktea, meg az ópium, van, ahol például csak patikában lehet kapni mákot. 

Az egyik klasszikus magyar desszertből, a vargabélesből is több marad nekünk, ha külföldi vendég társaságában vagyunk, de bevallom, ezt én egyáltalán nem bánom.

Következzen egy újabb "gyomorforgató" hungarikum, a hagmyás sült vér.

Ezt a fogást leginkább azok ismerhetik, akik olyan környezetben nőttek fel, ahol megszokottak voltak a disznóvágások, mivel vért nem kapni csak úgy boltokban. A disznóvágások alkalmával viszont klasszikus reggeli egy kis hagymával kisütött friss disznóvér. Igazából semmi ijesztő nincs benne, ízre és állagra is közel áll a májhoz. A vérevés bármilyen formában viszont annyira barbárnak számít, hogy ha van olyan külföldi ismerősünk, akit disznóvágásra viszünk, és túléli a reggeli pálinkaköröket, akkor egy kis sült vérrel biztosan bevihetjük neki a végső döfést. Ha ez sem segít, tegyünk neki a vér mellé egy darab sült disznófület, garantált lesz a sikítófrász.

Ha már disznóvágás, a májas és véres hurkának is van a helye a listán.

Mi magyarok hétköznap is szívesen becsavarunk belőle pár szálat egy jó adag párolt káposzta és főtt krumpli társaságában, de a külhoniaknak eben az ételben nincs semmi, ami ne lenne bizarr: egy rakás belsőség vérrel felütve, és még a köret, a rizs is bele van töltve az állat belébe. Ha netán ízlik a vendégünknek és jót akarunk magunknak, eszünkbe se jusson elmondani, mit eszik olyan jóízűen, mert 10-ből 8 azonnal rosszul lesz tőle.

Következzen egy igazi ételkülönlegesség, melyet mi, magyarok is elég ritkán, ám akkor annál jóízűbben eszünk, ez pedig a szalontüdő.

A tüdő fogyasztása még azokban az országokban is ritka, ahol van hagyománya a belsőségek fogyasztásának, így aztán nem meglepő, hogy a legtöbb turista egy gyors érdeklődés után azonnal továbblapozza az étlapot.

A toplista tetején a gyomorforgató ételek királya, a pacalpörkölt áll - hát még ha egy kis körmöt is teszünk bele.

Na valljuk be, ez már a magyarokat is erősen megosztja. A frottírtörölköző kinézetű gyomor sokaknál kiveri a biztosítékot. Ennek oka, hogy ennek az eledelnek az alapját a szarvasmarha kérődzéshez használt előgyomor, a bendő alkotja, amihez hagymát, fokhagymát, pirospaprikát és csípős paprikát tesznek.

A végén felsorolunk még pár magyar ételt, amivel szinte biztos, hogy nem aratnánk osztatlan sikert külföldi látogatók előtt: főzelékek, lekváros bukta, kocsonya, gyümölcsleves, zsíros kenyér, krumplis tészta, tojásos nokedli, velő, kakasherepörkölt, zúzapörkölt, tejbegríz és máglyarakás.