Felszálltam a Sopronba tartó Volán buszra és a sofőr láttán felsikítottam: remegni kezdett a kezem-lábam

Laura és párja három évig éltek boldog párkapcsolatban, amikor a férfi egyik nap elé állt és egy hírt közölt vele. Jelentkezett egy nagy hírű külföldi céghez, ahová a férfi már a középiskola vége óta vágyott. Most az ő történetüket olvashatjátok:

Amikor Kornél elém állt és elmondta, hogy külföldre megy dolgozni, akkor egy világ tört össze bennem. Én már az esküvőt tervezgettem, gyűrűket és ruhákat néztem, ő pedig eközben többfordulós interjúkon vett részt, teszteket írt és kiutazott a cég székhelyére a hátam mögött. Felajánlotta, hogy vele mehetek, de pontosan tudta, hogy engem mennyi minden köt ide. A tanulmányaim, nekem is remek munkahelyem volt, ahol nagyon sok előrelépési lehetőség volt, a családom, a barátaim. Tudtam, hogy nem sikerülne meggyőznöm, így elfogadtam az elfogadhatatlant, hogy közöttünk ennek vége van. Ő győzködött, hogy maradjunk távkapcsolatban, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy azzal csak elnyújtanánk a szenvedésünket.

Ő elutazott, ennek már 5 éve és nem tudok róla semmit.

Lehetséges, hogy minden platformon letiltott, de az is, hogy a céges munkaköre miatt egyszerűen nem támogatják, hogy valaki ilyen applikációkat használjon. Nehezen, de elfogadtam, hogy soha nem tudom meg hogy él és mi van vele. Szerencsére sikerült tovább lépnem, megismertem egy férfit, akinél semmiféle bizonytalanságot nem éreztem: engem akart, én pedig őt, de az exbarátom emléke rémesen kellemetlen módon időről időre a gondolataimba férkőzött.

Én területi képviselőként dolgozom, ő pedig (akárcsak a volt kedvesem) IT szakember. Egyik alkalommal az autónk szervízbe volt, nekem viszont viszont vidéken volt egy fontos megbeszélésem, így busszal mentem.

Sopronba odafelé vonattal mentem, majd tettem egy kitérőt egy másik városba visszafelé pedig Volán busszal akartam menni (a pontos járatot nem szeretném megadni).

A járat meg is érkezett menetrend szerint. Amikor a busz lassított, akkor beláttam a vezetőfülkébe és elejtettem a táskámat. Kalap volt rajtam, amit azonnal az arcomra húztam, amikor pedig a busz megállt, félve néztem fel. Mások is szálltak fel, ameddig ők a jeggyel bíbelődtek szemügyre tudtam venni a sofőrt. Nem akartam hinni a szememnek: a volt kedvesem volt. Az, akit felvettek egy szuper IT céghez, remek kilátásokkal, tervekkel, külföldre, most buszt vezetett.

Persze nincs abba semmi, de nem értem. Mi történhetett? Miért jött haza? Annyira kavarogtam a gondolataim és hirtelen olyan légszomjam lett, hogy leszálltam a buszról és gyorsan hátrébb mentem. Le kellett ülnöm és jó fél-egy órát ücsörögtem, végül a következő busszal mentem.

A kellemetlen meglepetés teljesen kizökkentett a komfortzónámból.

Azóta egyszerűen nem találom a boldogságot semmibe. Ki akarom deríteni mi történt vele és miért nem keresett ha hazajött? Tudni akarom van-e valakije, családja, barátnője, felesége. Sőt... azt is tudni akarom, hogy én szeretem-e azt a férfit, akivel most vagyok, ha a volt szerelmem ennyire felkavart. Ő nem érti mi történik, miért távolodtam el, de nem akarom neki elmondani. Megbántanám, azt pedig nem érdemli meg. Hogyan deríthetnék ki róla valamit? Arra is gondoltam, hogy ismét odamegyek és megvárok néhány buszt... de ez... ezt már csak leírni is rémes. Bizonyára oka van, hogy nem keresett, amit nekem el kellene fogadnom, de nem megy. Szenvedek. A tudat, hogy talán ő nem is szeretett annyira, hogy nem rosszkor voltunk rossz helyen, csak én nem voltam elé, ez teljesen kikészít. Kerestem mindenhol, minden platformon, de semmi nyomát nem találom. Biztosan ő volt, tudom, felismertem.