A multikultis nyáltengerből végül egy macsó macska mentett ki

Sose írtam még dupla filmkritikát, de most éppen úgy jött ki, hogy két családi filmet is meg tudtunk itthon nézni, amik bár nem a legfrissebb alkotások, de most kerültek fel olyan minőségben az internetre, hogy a felvételen nem gyalogol át senki a vetítő előtt popcornnal a kezében, a sötétben kutatva, melyik italtartó tartozik a székéhez; ráadásul az egyik éppen most debütált a SkyShowtime-on.

Míg az egyik egy élőszereplős változatban újragyártott Disney-film volt, ami átmeneti halláskárosodást okozott nekem, addig a másik egy népszerű DreamWorks-ös franchise újabb darabja, aminek animációja kisebb fejfájást eredményezett. Mégis az egyiket szívből tudom ajánlani bárkinek, és talán nem lesz meglepetés, hogy melyiket.

A multikultisított Andersen-mese, avagy tengeri beteg lettem az élőszereplős A kis hableánytól

Szerencsére kimaradt nekem moziban A kis hableány, és azon is erősen dilemmáztam, hogy ha felkerül a Disney+-ra, akkor egyáltalán megtiszteljem-e az alkotókat azzal, hogy akár egy másodpercet is rászánok az életemből erre az újabb gyalázatos iparosmunkára, de végül örülök, hogy megnéztem, mert így megbizonyosodhattam róla, hogy nem Az Oroszlánkirály az egyetlen élőszereplős Disney-korcs, amiből teljesen kiirtották az eredeti rajzfilm lelkét és varázsát.

A technikai erődemonstráció most abban mutatkozik meg, hogy a Disney mennyire faszán össze tud CGI-ozni egy víz alatti világot, dehát 250 millió dollárból meglepődtem volna, ha ennél silányabb minőségű látvány kerekedett volna. Lehet, hogy nagyvásznon szuperül nézett ki a csilivili halfarkú habemberek tömege és a digitálisan mozgatott hajkoronás Javier Bardem, de engem egy pillanatig sem tudott elkápráztatni ez a hínárszagú szemfényvesztés.

Könyörögöm, egy Disney-produkciónál ne kelljen már elalélnom attól, mert király a látvány!

^{(Fotó: Profimedia)}

Engem sokkal jobban érdekelt, hogy megérte-e élőszereplős köntösbe csomagolni egy két Oscar-díjas rajzfilmet, ami bár sosem tartozott a kedvenceim közé, de nem húzom a számat, amikor azt mondják itthon, hogy most azt akarják nézni. Az új A kis hableány semmiben sem több vagy jobb, mint az eddigi élőszereplős verziók: ugyanolyan lelketlen, unalmas, feleslegesen túlnyújtott bőr-, és pénzlehúzás. Továbbra sem értem, hogy ha az írók nem tudják épkézláb, hozzáillő jelenetekkel és betétdalokkal kibővíteni a történetet, akkor miért próbálkoznak vele egyáltalán. Nyilván vagy egy követelmény, hogy legalább ilyen hosszúnak kell lennie a filmnek, de akkor legalább erőltessék meg magukat, mert így konkrétan azt érték csak el, hogy az egyébként is idegennek érzett produkció szó szerint taszítóvá ment át, amint felcsendült Hablaty és Sebastian rapduettje. Mondjuk van egy gyanúm, hogy került bele (köszi Awkwafina!)

De legalább ebben a filmben nem kellett az ő debil arckifejezéseit nézegetni, csak a hangját adta a kettyós sirálynak; bőven elég volt így is a sok kifejezéstelen pofát bámulni. Halle Bailey jeleneteit akkor szerettem a legjobban, amikor néma volt, az Eric herceget játszó Jonah Hauer-Kingnél még Vasvári Vivien is hitelesebb alakítást nyújtott az aszpartám mentes reklámban, Javier Bardem pedig azon kívül, hogy marcona arccal bámult a kék háttér előtt és felmarkolta a busás fizetését, semmit sem tett hozzá Triton karakteréhez. Még azt sem értem, hogy Melissa McCarthy-t miért dicsérték mindenhol, a színésznő szerintem még életében nem nyújtott ilyen érdektelen, unalmas alakítást, mint most. Gyakorlatilag az üres tekintetű játéka kiölt Ursulából mindent, ami félelmetes volt; az az igazság, hogy a Vanesszává átalakult verzióját alakító Jessica Alexandernek abban a kemény 3 perces szereplésében több gonoszság és játék volt, mint az egész filmben együttesen.

Összességében tehát A kis hableány ugyanolyan pocsék lett, mint a legtöbb élőszereplős produkció, csupán annyiban más, hogy itt tényleg a csúcsra járatták a multikultit.

Egy haldokló legenda kálváriája, avagy Csizmás kandúr és a nézhetetlen animációk drámája

Megmondom őszintén, végigfutott a hátamon a hideg, mikor először láttam a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság előzetesét. Ugyebár minden, ami eddig a Shrek-univerzumon belül készült, egyszerűen 3D animációs volt, de most a DreamWorks valamiért átállt a 2D-t és a 3D-t ötvöző hibridanimáció alkalmazására. Biztos nagyon megtetszett nekik a Pókember: Irány a Pókverzum! animációs stlílusa, mert egy az egyben azzal a technikával alkották meg a 2011-es Csizmás, a kandúr folytatását.

Hogy miért, ne kérdezze senki, én magam sem értem, hogy miért kellett ennyire túlcsicsázni, mert az még hagyján, hogy hibridanimációt alkalmaztak, de ezek a képregényes stílusú látványelemek már valóságos giccsparádéba vitték át az egészet, ami az én szememnek már sok volt. Szerencsére ennél nagyobb baj nincs a Csizmás, a kandúr folytatásával.

Az utolsó kívánság több szempontból is egy mélyebb, karakterközpontúbb, műfajilag egy érettebb, merészebb alkotás, mint amilyen a 2011-es első része volt. Már eleve az alap, hogy kandúr a 9 életéből 8-at gyakorlatilag elpazarolt az önteltsége miatt, és miután szembesül azzal, hogy ha legközelebb feldobja a csizmát, már nem ő fog a halál arcába nevetni, egy igen erőteljes felütés, amire aztán szépen tudtak építkezni az alkotók.

^{(Fotó: Profimedia)}

Végre valahára kandúr kilépett a latin macsó szerepéből, és igazi karaktervonásokkal ruházták fel. Miután csúnyán alulmarad egy veszélyes ellenféllel folytatott párbajban, kandúr kénytelen belátni, hogy eljárt felette az idő, leteszi a kardot és a kalapot, és beköltözik egy macskásnénihez, hogy ott élje le magányos, utolsó életét. Aztán amikor adódik a lehetőség, hogy megkeresse a kívánságcsillagot, akkor elhatározza, hogy útra kel, és visszaszerzi eltékozolt életeit.

Az utolsó kívánság bár egy újabb Csizmás kandúr-kaland, mégsem egyedül az ő karakterére fókuszál, hanem az útitársakat, sőt még az ellenlábasokként behozott Aranyfürt és a három medve maffiacsaládot is sikerült olyan motivációkkal, célokkal és érzelmekkel megtölteni, hogy őket is hamar megszeretjük. A film igencsak elmélyíti kandúr és Puhapracli Cicus kapcsolatát, míg a tragikus multú, lökött Perrito a történet legimádnivalóbb figurája, akit bárki szívesen örökbe fogadna. Bár a film több gonosztevőt is felvonultat, kandúr igazi ellensége a sarlókkal hadonászó, csuklyás rémfarkas, akivel egy olyan bitangerős horrorszálat is behoztak a történetbe, ami egy igen bátor, de érthető húzás volt az alkotók részéről. Nem csodálkoznánk rajta, ha ez a karakter nem egy kisgyereknek okozna rémálmokat, még én is libabőröztem bizonyos jelenetei közben.

Ebből a szempontból tehát a Csizmás, a kandúr 2. része egy igen komplex film lett, hiszen nem csak az animációs megvalósítása miatt nevezhető hibridnek, de úgy keveri a műfaji elemeket, mint a Jótündér a bájitalait. Van benne sok humor, kaland, dráma, akció, horror, és fantasy, egyszerre szól a gyerekeknek és a felnőtteknek, a Shrek-rajongóknak és a cicafanatikusoknak, éppen ezért Az utolsó kívánság tényleg egy hamisítatlan családi film, amit mindenképpen érdemes megnézni.