A magyar Csernobil feltárja évtizedes titkokkal teli drámai történetét

Magyarország történelmének rengeteg dicsőséges korszaka volt, de sajnos akadnak szép számmal olyan, szomorú időszakok is, amelyekre senki sem emlékezik vissza szívesen. Ezek közé tartozik a vészterhes 20. század második fele, amikor a szovjet megszállás évtizedei alatt lényegében csak papíron maradtunk önálló, független állam. Országunkat a keleti „nagytestvér” felügyelte és hogy véletlenül se térjünk le a kijelölt útról, kellő számú katonát is állomásoztattak hazánk területén.

A szovjet hadsereg által használt laktanyák valóságos állam az államban voltak, ahová rajtuk kívül más nem léphetett be, így a falaik közötti életről csak mendemondákból és a néha a tiltás ellenére is kiszökdöső kiskatonák elmondásából értesülhettek. A leghíresebb hazai szellemváros, a Magyar Csernobil néven is ismert Szentkirályszabadja volt, amely mára valódi romvárosként maradt örök mementója a megszállás hosszú évtizedeinek.

Veszprém és a Balaton között található ez az elhagyatottságában is mesés terület, amelyet ugyan tilos engedély nélkül felkeresni, mégis a hobbifotósok és a különleges helyszínekért rajongó kirándulók egyik kedvelt úticélja.

A 60-as, 70-es években épült épületkomplexumban fénykorában orosz és ukrán katonák ezrei teljesítettek szolgálatot. Családtagjaikkal együtt közel 6-7000 ember élt itt. Külön érdekessége a helynek, hogy hosszú időn keresztül hivatalosan nem is tartozott Magyarországhoz. A szigorúan védett, tiltott városba néhány kivételtől eltekintve magyaroknak szigorúan tilos volt belépni, mint ahogy elvben a tiszteket és családtagjaikat leszámítva a bent lakók sem hagyhatták el a területet. A jól megszokott kerítésen keresztül történő cserekereskedelem persze virágzott, főként műszaki cikkek, benzin, dohány és alkohol cserélt gazdát.

A kor viszonyaihoz mérten igazán luxus körülmények között élhettek a bentiek, hiszen minden szükséges szolgáltatás a rendelkezésükre állt. Megtalálható volt itt általános iskola, óvoda, középiskola, húsfeldolgozó üzem, könyvtár, mozi, kultúrház, boltok, sőt még egy boros pince is.

A rendszerváltást követően fokozatosan kezdett elnéptelenedni, 1995-ben az utolsó orosz katonák is elhagyták, családtagjaikkal együtt. Innentől kezdve elhagyatottan áll az egykor szebb napokat látott miniváros, amelyet szépen lassan ismét birtokba vett a természet. Mára már alig emlékeztet egykori önmagára, hiszen a legtöbb hajdani épület romosan áll. Néhány helyszín, mint például a volt színházterem, még hellyel-közzel felismerhető, de ami mozdítható volt, azt már régen elhordták.

Néhány drogoson és csövesen kívül nincsenek lakói, csak a kalandvágyó turisták és fotósok keresik fel, azonban mindenkit óva intenek ettől, hiszen a romos épületek közötti kószálás nagyon veszélyes. Egy szomorú korszak drámai lenyomata ez a hely, amely magárahagyatottságában is varázslatos. Szépnek alighanem sohasem volt nevezhető, de az ilyen kísérteties helyek mégis képesek arra, hogy megszólítsák az embert. Akik eljutottak ide, nem fogják elfelejteni a csendes, bánatos magány fákkal és bokrokkal benőtt helyszínét.