Rommá szapulta az És megint dühbe jövünk-et egy magyar kritikus, keményen beleállt Bud Spencer és Terence Hill kultikus filmjébe

Bud Spencer és Terence Hill filmjeiért nemcsak Olaszországban, de Magyarországon is nagyon sokan rajonganak. A hazai fanatikusokat nem érdekli, hogy hányszor adják le őket a televízióban, hogy hányadszorra nézik már végig őket, amikor vetítik őket valamelyik csatornán, akkor gondolkodás nélkül odakapcsolnak.

Az egyik legnagyobb rajongói Facebook-csoportban például minden hétvégét úgy kezdenek, hogy megbeszélik, melyik pofonosztós filmeket fogják sugározni az adott szombaton és vasárnap. De miért szeretik ennyire a magyarok Bud Spencer és Terence Hill filmjeit? Ennek jártunk utána nemrég az alábbi cikkben:

Hogy ezeket az örökzöld filmeket nem lehet elégszer megnézni, az kétségtelen; hogy lehetetlen őket nem imádni, az tény; de az is igaz, hogy egyáltalán ne hibátlanok, hiszen ha az ember egy kicsit levetkőzi magáról az elfogultságot, akkor máris szembesül ezeknek a vígjátékoknak és spagetti westerneknek a hibáival. Hozzá kell tenni, hogy ezek a filmek soha nem akartak hibátlanok lenni, soha nem akarták meghódítani a világot, de pont azzal lettek ennyire sikeresek, mert felvállalták a hibáikat, és sokszor még azokból is poént faragtak.

Volt egyszer egy eset, amikor Bud Spencer és Terence Hill rendőrnek öltözve vett fel egy jelenetet, de egy kellemetlen félreértés miatt riadóztatták miattuk az egész városi rendőrséget. Ez a történet végül olyan szituációval zárult, aminek köszönhetően megszületett később a Nyomás utána! egyik legviccesebb jelenete.

Ma már egyetlen kritikusnak sem jutna eszébe, hogy akár csak egyetlen szóval is beleálljon a legendás pofonosztók filmjeibe, de ez nem mindig volt így. Annak idején, mikor a magyar mozikba kerültek ezek az alkotások, többször is megjelent róluk kritika valamelyik hazai lapban.

Mi most egy 1981-es kritikát találtunk, aminek az írója kicsit sem volt elragadtatva az És megint dühbe jövünk-től.

„Mindenki észrevehette, hogy a filmiparban az egyszer bevált rókáról újabb bőrt lehúzni (lásd Piedone barátunkat a világ különböző tájain), s ezek az újabb változatok olyanok, mint az ismételten kifőzött tea: egyre hígabbak. A Különben dühbe jövünk kiválóan szerkesztett pofozóbalett volt, remek mellékalakokkal - különösen Attilát méltányoltam, az alvilági testőrt: úgy látszik, a disszidált magyar bűnöző olyan sablonfigura, mint a szicíliai maffioso vagy az őrült náci. A második felfőzésből ezek az erények kimaradtak, s ha dühbe nem is jövünk emiatt, időnként kissé unatkozunk. Azonkívül nehéz megbarátkozni a forgatókönyv alapötletével. Egy pozitív krimihős vagy legyen rendőr, mint Piedone; vagy pofozkodjon a saját szakállára, mint a Különben dühbe jövünk autószerelője. De maszekként verekedni, a rendőrséggel a háttérben? Valahogy ellenkezik ez a krimi szabályaival. S ezért kevéssé kárpótol néhány Rejtő Jenő-i szóvicc. Számolnunk kell tehát azzal a szomorú ténnyel, hogy Bud Spencernek vastagabb lett a dereka és vékonyabb a karja - s ez az egész filmre jellemző.”

- írta Sz. A. magyar kritikus az Új Tükör 1981 október-decemberi számában.

^{(Forrás: Arcanum)}

A fenti sorokat olvasva az a gondolatom támadt, hogy a szerző kicsit túl komolyan akarta venni ezt a habkönnyű filmet, így aztán olyan helyeken hozott fel ellene negatívumokat, amelyekben pont nem akart komolykodni. Miközben túlságosan lealacsonyította a film humorforrását, megpróbálta felnyomni a krimivonalat (amiből a legkevesebbet adagolták bele a készítők), így aztán a kritikus egy műfaji polémiába keveredett saját magával, aminek végtermékét olvashattuk a kritikában.

Sz. A. egyébként az És megint dühbe jövünk magyar feliratos változatát látta 1981 októberében, a szinkronos verziót csak jóval később, 1986. július 13-án láthatta a hazai közönség a Magyar Televízióban.