Mókás vérfürdő Szenteste: a whiskyszagú Mikulás bontókalapáccsal bünteti meg a rosszcsontokat

Újra itt a december, és a streamingszolgáltatókat ismét elözönlötték a karácsonyi filmek. A Netflix ebben az évben is töménytelen mennyiségű giccsparádét dobott fel, ami lubickol a saját piros-fehér nyáltengerében, és bűzlik a mézeskalács és a tojáslikőr émelyítő szagától. Nem csoda, hogy a legtöbb ember inkább a régi klasszikusokhoz nyúl, ha hangolódni akar a szeretet ünnepére, ugyanis az elmúlt években vajmi kevés olyan alkotás készült, amitől igazán karácsonyi kedvünk kerekedett volna, vagy úgy éreztük volna, hogy de jól esne most egy kis karácsonyi sütemény vagy egy bögre forralt bor. Persze kivételt képeznek például a Karácsonyi krónikák-filmek, a Múlt karácsony, a Sólyomszem-sorozat, a magyar gyártású Nagykarácsony; de még a Mel Gibson főszereplésével készült Fatman (magyarul: Dagadék) is abba a kategóriába esett, amit az erőszakos jelenetei, illetve a komor, nyers stílusa ellenére is fintorgás nélkül meg tudott nézni az ember.

Utóbbihoz nagyon hasonló durva stílusban készült Tommy Wirkola Vérapó című akció-vígjátéka, ami annak ellenére, hogy brutálisan véres és erőszakos, folyamatosan hullanak benne a fejek és a végtagok, illetve a Mikulás is előszeretettel káromkodik benne, mégis meg tudott maradni egy hangulatos karácsonyi filmnek, amiből úgy árad az ünnepi hangulat, mint az örökzöld kedvencekből.

A történet szerint amikor egy csapat zsoldos betör egy jómódú család birtokára szenteste, és túszul ejtenek mindenkit odabent, a támadók nincsenek felkészülve az igazi meglepetésre: a jó öreg Mikulás is ott van a terepen, és meg fogja mutatni, hogy a Télapó nem egy szent.

^{(Fotó: Profimedia)}

Kétségtelen, hogy Tommy Wirkola filmjeihez kell egyfajta lazaság és leereszkedés, hogy egyáltalán megadjuk magunknak az esélyt egy pozitív filmélményre. Az elvont Jancsi és Juliska-adaptációként készült Boszorkányvadászok, és a Náci Zombik rendezője legújabb filmjében sem hazudtolja meg önmagát: a Vérapó pont olyan véres, fröcsögős, erőszakos, ugyanakkor gyengéd és hangulatos lett, mint ahogy azt az előzetesek ígérték.

Persze az ember fenntartásokkal ül be egy ilyen filmre, hiszen miért öntene el bárkit is a szeretet ünnepének varázsa, amikor azt látja, hogy egy bontókalapácsot lóbáló, whiskyszagú Mikulás halomra öli a fegyveres zsoldosokat. Fura, de a forgatókönyvet jegyző Pat Casey és Josh Miller, valamint a rendező triumvirátusának sikerült egy olyan magasan korhatáros produkciót csinálnia, ami egyszerre idézi meg a Die Hard-ot és a John Wick akciódömpingjét, a Tapló Télapó pofátlanul szókimondó stílusát, valamint a legnagyobb karácsonyi klasszikusok hangulatát.

David Harbour Télapója pont olyan, amilyenné ez a kapzsi világ tenné a karácsony szimbólumaként ismert szakállast: egy hitevesztett, megsavanyodott öregember, akinek elege van az akaratos, követelőző gyerekekből, lazán levizel a szánról, és tej helyett whisky-t kortyolgatva zabálja a sütiket, miközben relaxálódik egy masszázsfotelben. Aztán ahogy meghallja a lövéseket, rögtön szedné a sátorfáját, hiszen esze ágában sem lenne feláldozni magát egy pénzéhes, arrogáns család miatt, csak hát ott van egy kislány is, aki őszintén hisz még a Mikulásban, és ha valakiért, egy igaz hívőért csak meggondolja magát a mogorva Vérapó.

A film akciójelenetei nagyon kreatívan, ötletesen vannak koreografálva, és bár a legtöbb akciófilmhez hasonlóan ezek a zsoldosok is csak egyszerű, feláldozható sablonfigurák, akik növelik a cselekmény szükségszerűen elhulló szereplőinek számát, azért mégis előfordul, hogy elkezdünk komolyan aggódni az öreg Mikulásért, hogy talán valóban ez az utolsó karácsonya, mint ahogy azt a film elején is belengette a kocsmában. Felmerülhet a kérdés, hogy egy olyan végletekig jóságos és vidám figura, mint a Télapó, hogy tudna bárkit is bántani? Itt jön elő a karakter eléggé abszurd eredettörténete, amitől biztos pislogunk majd egyet-kettőt, de aztán hamar megbarátkozunk vele, és elfogadjuk, hogy ez a Mikulás ilyen.

^{(Fotó: Profimedia)}

Bár összességében jól működik a film tempója, azért a 112 perces játékidő elég soknak érződik: bizonyos jeleneteken látszik, hogy teljesen feleslegesen vannak elnyújtva, sőt, vannak olyan jelenetek, amiket ha kivágtak volna, egyáltalán nem hiányzott volna senkinek sem, de a lassabb, érdektelen részeitől eltekintve elég magabiztosan zakatol a film, ami a végeféle azért bedob néhány karácsonyi klisét is. David Harbour brillírozik Vérapó szerepében, ő tipikusan az a Mikulás, akiről elhisszük, hogy képes lezúzni egy jól felfegyverkezett zsoldossereget, ugyanakkor képes meglátni a jót és a kedvességet azokban, akikben még mindig ott él a karácsony szelleme, és akik hisznek még a csodákban. Így aztán Habour Télapója egyszerre kemény és lágyszívű, trágár és kedves, félelmet keltő és vicces.

Amellett, hogy a saját történetét éli, a Vérapó nem felejt el kikacsintani a nagy karácsonyi klasszikusokra, kiemelt figyelmet fordítva a Reszkessetek betörőkre, amihez a film legparádésabb jelenete is fűződik, amiért már önmagában is hálásak lehetünk, hogy leforgatták ezt a filmet. A Vérapó ugyan egy hamisítatlan karácsonyi hangulatot árasztó film, mégis a sok vér és erőszak miatt egy rétegfilm, amit nem mindenki fog díjazni, sőt biztos lesznek olyanok, akik vetítés közben inkább elhagyják a termet, de ha a moziban szeretnénk hangolódni a karácsonyra, akkor mégiscsak jó választás a Vérapó; főleg ha ti is olyan gyönyörű hóesésben fogtok hazamenni a vetítés után, mint én.

A Vérapó még elérhető a magyar mozikban.