Faviccnek is rossz a Pinokkió élőszereplős változata, de van egy új üzenete - kritika

1940-ben mutatták be a Walt Disney Studios második rajzfilmjét, a Pinokkiót, ami ugyan eléggé gyermekbaráttá és családiasabbá - szinte felismerhetetlenné - tette Carlo Collodi 1881-ben írt, világhírű meseregényét, mégis egy örökérvényű klasszikussá vált az évtizedek során, ami gyönyörű tanmeseként ismertette meg a gyerekekkel a jó és rossz közti különbségeket, ugyanakkor horrorisztikus módon hívta fel a figyelmet az idegenekbe naívan fektetett bizalom, a rossz döntések, a gyermeki hiszékenység, a csínytalanság, és a szófogadatlanság okozta veszélyekre és következményekre.

A 2 Oscar-díjjal jutalmazott Disney-mese a mai napig az egykor büszkén a fellegek fölé magasodó várkastély legmagasabb tornyának egyik legfényesebb ékköve, aminek egyik betétdala ráadásul a modernkori Disney-logó animációjának zenei aláfestéseként is szolgál; magyarán a Pinokkió mindig is ott volt minden Disney-filmben - legyen az animációs-, vagy élőszereplős.

Amióta a Disney vérszemet kapott és tömegével kezdte el élőszereplős köntösben újragyártani a saját klasszikus rajzfilmjeit, azóta gyakorlatilag téglánként bontják le maguk alatt ezt az emblematikus várkastélyt, hiszen folymamatosan megerőszakolják a saját maguk alkotta remekműveket, hogy a modernebb, frissebb, a 21. századi nézőközönség elvárásainak megfelelő verziókkal újabb dollármilliókat rakjanak zsebre. Csak hát a futószalagon gyártott, biztonsági játékra épülő remakeléseknek van egy komoly következménye, amivel a Disney persze nem foglalkozik már, csak a mi szívünk sajdul bele; ezekből a felturbózott, jellegtelen, színes-szagos CGI-produktumokból ugyanis hiányzik az, ami minden régi Disney-mesét naggyá és varázslatossá tett: a lélek.

(Forrás: Profimedia)

Pontosan ugyanez a baj az élőszereplős Pinokkióval is, ami javarészt semmiben sem akar több vagy jobb lenni, mint a 82 évvel ezelőtti elődje, mégis úgy próbálja eladni magát, mintha az ő bábuja már egy jóval megfontoltabb, okosabb, de méginkább bátrabb, őszintébb, és önzetlenebb, egyszóval tökéletesebb kiadása lenne a kis fafejűnek. Ezt úgy érték el az új verzióban, hogy Pinokkiót felruházták egy mondhatni "hibaérzékelő-képességgel", aminek révén be tudja magának húzni a kéziféket, és nem veszi ki a részét mondjuk a Vidám Szigeti csacsiságokból, vagy az első intő szóra elmegy inkább az iskolába, vagy rájön arra, hogy ha megbánó, bocsánatkérő magaviseletet mutat, akkor visszahúzódik az orra.

Ennek van egy pozitív hozadéka: annál kevesebbet kell látnunk Cynthia Erivo Kék Tündérét, akivel nem is a bőrszíne miatt van probléma, sokkal inkább azzal, hogy már a puszta jellemtelen és jellegtelen jelenlétével is masszív ellenszenvet tud kiváltani belőlünk. Erivo karaktere szerencsére csak egyetlen jelenetben jelenik meg, de annyi pont elegendő, hiszen nemigen van jobb beszédtámája, mint Tücsök Tihamérral azon agyalni, hogy Gepetto ugyan minek faragott magának egy fiút, mikor máshogy is csinálhana magának gyereket.

Nem mintha a Gepettót alakító Tom Hanks meg tudná menteni a filmet. A 2 Oscar-díjas színész csupán hamis árnyéka önmagának, rossz ripacsként végezte el a kiszabott feladatot, de mentségére legyen mondva, hogy látszik rajta, hogy nem igazán kapott teret, hogy akár csak egy kis plusszal ruházza fel az olasz mesterembert, hogy egy kicsit is szerethetőbb, hús-vér figurát csináljon belőle. Egyértelműen látszik, hogy csak húzónévként került bele a projektbe - akárcsak Robert Zemeckis. Pedig a legendás páros már többször bizonyította, hogy milyen filmeket tudnak közösen tető alá hozni (Forrest Gump, Számkivetett, Polar expressz), a Disney-nek viszont csak azért volt rájuk szüksége, hogy már a premier előtt el tudják adni a filmet.

(Forrás: Profimedia)

Az élőszereplős Pinokkió ugyanazt a tendenciát követi, mint az eddigi remakek: a jól ismert történet jól ismert jelenetei és dialógusai jelennek meg benne, és csak nyomokban hordoz némi újdonságot. Belekerült néhány újabb betétdalocska, amiknek igazából semmi értelmük, csupán néhány perccel hosszabbá teszik a filmet, továbbá Pinokkió megváltoztatott jelleme miatt kicsit máshogy történnek bizonyos dolgok, mint az eredeti rajzfilmben, de a legnagyobb változtatás a film végén van.

Ez egyébként talán az egyetlen szimpatikus elem az egész filmben, de ez sem változtat azon a tényen, hogy felesleges volt elkészíteni. Ugyanis a cél, hogy Pinokkióból igazi kisfiú váljon, már nem is számít annyira fontosnak, miután Gepetto ráeszmél arra, hogy amire egész életében szüksége volt, az már megvan neki. Tulajdonképpen itt a történet azt az üzenetet képviseli, hogy semmit se erőltessünk rá a gyerekre, és ne akarjuk olyanná formálni, amilyennek mi akarjuk látni, hanem legyünk büszkék arra, amilyenné a saját akaratából és a saját döntései révén válik; ez persze nem azt jelenti, hogy a Disney amellett kampányolna, hogy ne erőltessük az iskolát, ha a gyerek nem szeret oda járni, vagy mindent engedjünk meg neki.

(Forrás: Profimedia)

Szimpatikus üzenet ide, Tom Hanks és Robert Zemeckis oda, valójában semmi nem teszi indokolttá ezt a feldolgozást, csupán egy újabb élőszereplős iparos munka a Disney égisze alatt, amiből kiveszett a régi mese varázsa. Valószínűleg ha moziba küldték volna, csúfosan el is bukott volna, és biztosra vehetjük, hogy nem ez lesz a Disney+ legnézettebb tartalma sem. A CGI legtöbb esetben annyira leesik a képről, hogy rögtön elkezdi irritálni a szemünket, a jól ismert betétdalokat már eszünkbe se jut együtt énekelni a szereplőkkel, és az egész film semmiféle hatást nem vált ki belőlünk, csak újra feltesszük magunkban a kérdést, ami minden egyes remake-nél megfogalmazódik bennünk:

van, de minek?

Az élőszereplős Pinokkió egy lelketlen iparos munka, egy újabb futószalagon gyártott biztonsági játék a Disney bűzösen füstölgő gyárából, amit egyszerűen nem tudok szívből ajánlani. Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy ha meg akarjuk ismertetni a gyerkőccel a Disney-meséket, akkor minden esetben maradjunk az eredeti rajzfilmeknél.

A Pinokkió élőszereplős változata szeptember 8-tól elérhető a Disney+-on.