Szinte hihetetlen, de 18 év után megérkezett a Mátrix-széria következő fejezete, a Mátrix: Feltámadások, ami egyszerre szolgál kellemes nosztalgiával és kreatív újításokkal – de mégis hiányzik belőle az, ami az első részt kultuszfilmmé tette.
Az 1999-es Mátrix egy korszakalkotó mestermű, ami megváltoztatta a filmgyártást. Tökéletesen keverte az elképesztően látványos akciójeleneteket egy igazán elgondolkodtató történettel, amiben megismerhettük a Keanu Reeves által alakított Neót, aki a rejtélyes Trinity (Carrie-Anne Moss) és Morpheus (Laurence Fishburne) segítségével rájön, hogy az egész élete egy hazugság, ugyanis az emberiség egy Mátrix nevű virtuális valóságban él, amit a gépek irányítanak – ezért harcba állnak ellenük, miközben Neo és Trinity egymásba szeretnek.
Az eredeti Mátrix-trilógia szépen lezárta a történetet, bár a 2002-ben, illetve 2003-ban bemutatott folytatásokat nem kedvelte túlzottan a közönség, mivel a készítők túlmisztifikálták a Mátrix mitológiáját, és ezáltal kicsit élvezhetetlenné tették azt – de még így is kaptunk pár észbontóan pörgős jelenetet.
Most az egyik rendező, Lana Wachowski úgy gondolta, hogy 18 év után ismét ideje belecsöppennünk a Mátrix különleges világába, így megszületett a Mátrix: Feltámadások című film, amiben természetesen többek között Keanu Reeves és Carrie-Anne Moss is visszatérnek, hiszen nélkülük nem érne semmit az egész.
A várva várt folytatás nem titkolt célja, hogy kicsikarjon belőlünk egy kis nosztalgiát, miközben érdekes újításokkal szolgál – már csak az a kérdés, hogy van-e létjogosultsága ennek az alkotásnak, vagy sem.
Kép: Profimedia
A Mátrix: Feltámadások című filmben Neo él, és ismét a Mátrixban éli tudatlanul a szürke hétköznapjait, de kap egy kis segítséget, így rájön, hogy valami nem stimmel – ekkor minden megváltozik, hiszen egymásnak feszül a virtuális világ és a valóság, Neónak pedig gyorsan kell cselekednie, ha újra együtt akar lenni a szerelmével, Trinityvel.
Keanu Reeves természetesen remekel a filmben, ami folyamatosan utal az eredeti trilógiára, de szerencsére úgy, hogy teljes mértékben tisztában van a céljaival – legalábbis egy ideig, ugyanis a Mátrix: Feltámadások első fele szórakoztatóan meta és egészen zseniális, tele remek poénokkal és önazonos, gondolatébresztő mondatokkal, utána meg csúnyán elgáncsolja magát azzal, hogy túlzásba viszi az önismétlést, érdektelen dolgokat helyez előtérbe, és a fináléig teljesen elengedi a gyeplőt.
Az elején pontosan azt kapjuk, amire vágytunk, majd hirtelen észrevesszük, hogy mennyire nem képes megállni a saját lábán a film. De mentségére legyen, hogy vesztes helyzetből indult: az eredeti Mátrix túlzottan fantasztikus ahhoz, hogy hatásosan lehessen reprodukálni az élményét, ezért most bevallottan még csak nem is próbálkoznak a készítők – ami sajnos azzal jár, hogy búcsúzhatunk a jelentős technikai újításoktól, így szégyen, de egyáltalán nem kapunk kiemelkedő akciójeleneteket, hiába az a széria egyik ismérve.
Kép: Profimedia
A történettel nincsenek komoly gondok, hiszen voltaképpen egy love story bontakozik ki a szemünk láttára, csak túl lassan, közben pedig nem kapunk elég gondolatmorzsát ahhoz, hogy továbbra is kellőképp izgalmasnak tartsuk a Mátrix világát. Rengetegszer érezhetjük, hogy az alkotók ránk erőltetik a dolgokat, és agresszívan próbálják elérni, hogy azt érezzük, amit ők akarnak – de ez nem igazán jön össze nekik.
Ez a Mátrix nem az a Mátrix, amibe annak idején beleszerettünk. Ez csak halvány utánzata annak, ráadásul közben görcsösen győzköd minket arról, hogy igenis ez kell nekünk, pedig nem – de az a legdurvább benne, hogy még így se lehet túlzottan haragudni rá, mert érezni a mögötte rejlő lelkesedést és kreativitást, ami képes pozitív irányba lökni a végeredményt.
Van pár új karakter, akik működnek, a látvány is jó, és tényleg hihetetlen érzés újra látni a régi kedvenceinket, ezért könnyedén meg lehet bocsátani a rengeteg hibát, de összességében még így sem könnyű eldönteni, hogy volt-e értelme megcsinálni ezt a filmet, vagy sem – de mondjuk azt, hogy nem baj ennek az alkotásnak a létezése, viszont az se lett volna gond, ha soha nem készül el.
Kép: Profimedia
Valószínűleg leginkább a hatalmas elvárások miatt érezhetünk csalódást az alkotás megtekintése után, de el kell fogadnunk, hogy a készítők nem akartak (és jó eséllyel nem is tudtak) egy olyan erejű mesterművet hozni nekünk, mint az 1999-es Mátrix – de ha meg tudunk barátkozni ezzel a gondolattal, akkor tényleg egy remek élményben lehet részünk.
A Mátrix: Feltámadások helyenként valóban kifejezetten zseniális, így egy ideig az év egyik legjobb filmjének tűnik, majd hirtelen nyom egy padlóféket, unalmassá válik és csak a legvégén indul újra – közben pedig folyamatosan nyomja le a torkunkon a nosztalgiát, hátha az elég lesz ahhoz, hogy elégedetten távozzunk.
Semmiképp sem érdemes kihagyni ezt a filmet, mivel bőven van benne érték, és összességében egyáltalán nem rossz, csupán lehetett volna sokkal, de sokkal jobb is.