Kampókéz: a színes bőrű rém már csak rasszista fehéreket gyilkol – kritika

Clive Barker híres novellájának karaktere, Kampókéz először Bernard Rose 1992-ben bemutatott adaptációjában mutatkozott be a filmvásznon, ami még finoman, megfelelő arányokban tálalta az afroamerikaiak nehéz sorsát és szenvedését a városi rémtörténetre kivetített metaforájában. Pontosan emiatt válhatott klasszikussá, hiszen a neogótikus természetfeletti horror köntösbe csomagolt alkotás sosem akart slasher lenni, sokkal inkább egy, a legenda eredetét kutató műfaji film, aminek ugyan megvannak a maga horrorisztikus – olykor feszült, olykor brutális – elemei, mégsem ezzel akarta megtalálni a közönségét.

Igaz, Bernard Rose alkotása sem hibátlan. A rendező, aki saját forgatókönyvéből dolgozott, több ponton is elsiklott a novella fontosabb részletei felett, így a filmben számos dramaturgiai hézagba is beleszaladunk, emellett óriási kontraszt van a főszerepeket alakító színészek játéka és a mellékszereplők alakításai között. Azt viszont nem lehet elvenni tőle, hogy Kampókéz egy olyan népszerű, színes bőrű horrorikonná vált a film által, aki nem az afroamerikaiak évszázados szenvedései miatt akar elégtételt venni a fehéreken, bárki az áldozata lehet, akit kiszemel magának.

Az 1992-es film két gyenge folytatást élt meg, és tervben volt egy Kampókéz vs. Leprechaun crosover is, de a karaktert játszó Tony Todd kijelentette, hogy semmi pénzért nem venne részt ilyesmiben. Később elkészült volna egy új Kampókéz-film, ami nem vette volna figyelembe a harmadik részt, de jogi viták miatt ez meghiúsult. 2018-ban aztán a Tűnj el!-t és a Mi-t rendező Jordan Peele megnyerte magának az eredeti film folytatását, és Win Rosenfelddel és a produkciót rendező Nia DaCostával együtt megírták a forgatókönyvet, ami nemcsak tovább szövi az 1992-es alkotás történetét, de mélyítette Kampókéz legendáját is. És pont ennyi pozitívum mondható el az új Kampókéz-ről!

A történet szerint Anthony festői karrierje éppen hullámvölgyhöz ér, amikor találkozik egy régi lakossal, akitől megismeri Kampókéz valódi, szörnyűséges történetét. Hogy megőrizze pozícióját a chicagói művészeti világban, Anthony elhivatottan kutatni kezdi a kísérteties részleteket, amik friss ihletet adhatnának műveihez. Nem sejti, hogy eközben olyan múltra nyit ajtót, ami kikezdi elméje épségét és iszonyatos erőszakhullámot enged szabadjára.

Bernard Rose alkotásának legfőbb erénye jelen esetben a film legnagyobb negatívuma. Peele-ék csak nem bírták ki, hogy ne tolják az arcunkba a Black Lives Matter-mozgalmat, és a rendőri brutalitás kérdését, de mindezt megkoronázták azzal, hogy az egész filmre rányomták a ”fehér emberek rasszisták”-bélyeget, ami például abban mutatkozik meg, hogy míg az eredeti filmben Kampókéz nem tett etnikai különbségeket, addig az új folytatásban már csak rasszista fehéreket és rendőröket trancsíroz fel.

Persze az írói triumvirátus nem sok fehér karaktert kalkulált bele a történetbe, ezért előfordult, hogy egy kisebb csapat gimnazista lányt hoztak be egyetlen jelenet erejéig a sztoriba csak azért, hogy Kampókéznek legyen kit kibeleznie, miközben egy afroamerikai lány, akit előtte kigúnyoltak, headsettel a fején ül a wc-n, és rémüldözik a sok vértől, ami a gonosz fehér csajokból ömlik ki.

Jordan Peele és írótársai nagyon figyeltek arra, hogy Kampókéz egyetlen színes bőrűnek se ártson, legfőképp a film afroamerikai, homoszexuális karakterének, Troy-nak, aki fehár párjával együtt abszolút feleslegesen vannak benne a filmben, hiszen a történet egyáltalán nem követelte meg a jelenlétüket, csak a modernkori trend, hogy minden filmbe kell egy meleg pár.

A túltolt aktuálpolitika és társadalomkritika mellett azért kapunk egy keveset Kampókézből is. Peele-ék ügyesen kihasználták, hogy Bernard Rose annak idején nem fordított túl sok figyelmet arra, hogy mindenki számára egyértelműsítse, Daniel Robitaille miért pont Helen-t és azt a csecsemőt akarta a következő áldozatának (persze aki veszi a fáradtságot, hogy egy film közben agyaljon is a látottakon, könnyedén megválaszolhatta magának ezt a kérdést - a szerk.), így olyan fordulatot vihettek a történetbe, amilyet csak akartak. Persze ebbe a szálba is beleesett több kisebb, megbocsátható, és egy orbitális, megbocsáthatatlan logikai baromság is. Utóbbi a főszereplőhöz köthető, akit miután megcsíp egy méh, szépen lassan elkezd elváltozni, majd rohadni a karja, de sem a filmbeli szerelme, sem egyik mellépszereplő nem szól neki, hogy el kellene mennie vele orvoshoz, mi több, valamilyen oknál fogva még csak észre sem veszik.

A film több régi szereplőt is visszahoz, például Vanessa Estelle Williams-t, Tony Todd-ot, és Virginia Madsen-t, akinek természetesen csak a hangját hallhatjuk Helen Lyle-ként.

Az új Kampókéz ugyan megidézi itt-ott az eredeti film hangulatát és atmoszféráját, de soha nem lesz belőle klasszikus vagy maradandó alkotás, mint az elődjéből, köszönhetően annak, hogy Jordan Peele és Nia DaCosta arra használták fel a 90-es évek egyik leghíresebb horrorikonját, hogy bevonják a fehérellenes propagandába, és nyíltan hirdessék Kampókéz 21. századi misszióját, miszerint a fehérek rasszisták, ezért a jövőben csak őket fogja levadászni.