Dzsungeltúra: Dwayne Johnson kalandfilmje inkább fárasztó, mint szórakoztató – kritika

A Disney újra elővette A Karib-tenger kalózai jól bevált receptjét, hátha sikerül ismét egy látványos, misztikus, néhol romantikus filmet csinálni egy kalandparki attrakcióból. Most Johnny Depp helyett Dwayne Johnson a húzónév, a Karib-tenger helyett pedig az Amazonasra utazhatunk a Dzsungeltúra című alkotásban, ami hiába próbálja egy kis újdonsággal vegyítve felidézni a klasszikusokat, végül nem megy neki.

A történet szerint hősünk, Lily (Emily Blunt) egy bátor felfedező, aki egy titokzatos, talán nem is létező növényt keres az első világháború hajnalán, ami minden betegséget képes meggyógyítani. Kutatásai az Amazonashoz vezetik őt, ahol felbérel egy tapasztalt, simlis, rettenetes szóvicceket mondogató hajóst, Franket (Dwayne Johnson), hogy segítsen neki eljutni a helyre, ahol a „kincs” lehet – de azt nem is sejtik, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk, ugyanis másoknak is kell a legendás gyógyír, ráadásul egy régi átok is borsot tör az orruk alá.

Minden adott, hogy kapjunk egy igazán izgalmas, vidám, szerethető, egyszerű kalandfilmet pár jó poénnal (hogy a végén úgy érezzük, jól szórakoztunk), de A zátony című cápás thrillert készítő Jaume Collet-Serra alkotása akármennyire is ígéretesen indul, hamar elengedi a kormányt, aztán elsüllyed a középszerűség folyójában az üresség és érdektelenség nehéz köveivel a zsebében.

_{Kép: Dwayne Johnson és Emily Blunt a Dzsungeltúra című filmben / Profimedia}

Dwayne Johnson megint mondhatni önmagát alakítja, ugyanis a karakterében egy bugyuta csavaron kívül semmi újdonság nincs az eddigi szerepeihez képest, ráadásul bántóan rutinszerű munkát végez, szóval nem igazán érezzük azt, hogy ő volt a legjobb választás Frank eljátszására.

Emily Blunt viszont vele ellentétben sugárzik, csak az a gond, hogy az ő figurája esetenként nagyon irritáló az akaratossága és önfejűsége miatt – szóval igazán egyiküket sem lehet megszeretni, ez pedig elengedhetetlen lett volna egy olyan kalandfilmnél, ami a főhősökre, és a köztük lévő kapcsolatra (illetve ebben az esetben annak hiányára) építkezik.

Leginkább a lelketlensége, és dühítő „semmilyensége” teszi kellemetlen élménnyé a Dzsungeltúrát, ugyanis azon kívül, hogy tele van erőltetett baromsággal (egyebek között a természetfeletti, misztikus szál is ilyen), még magát a kalandot sem képes úgy átadni, hogy érdekeljen minket a végkifejlet – a készítők az őszinteség teljes hiányában patikamérlegen adagolják nekünk a klisés akciójeleneteket, a fárasztó „humort”, és az érzelmesnek szánt pillanatokat, miközben úgy csinálnak, mintha ez lenne az évtized legkreatívabb, legkülönlegesebb filmje.

Tipikus példája annak, mikor egy gigastúdió futószalagon gyártja az alkotásait, hiszen itt is pontosan azt érezzük, hogy ezt nem művészek, vagy emberek, hanem algoritmusok készítették különböző pénzügyi elemzések és közvélemény-kutatások alapján – valószínűleg emiatt van az is, hogy hőseink úgy kezdenek el érzelmeket táplálni egymás iránt, hogy annak se értelme, se alapja nincs, csupán „kellett” ide valamiért egy ilyen szál.

_{Kép: Dwayne Johnson és Emily Blunt a Dzsungeltúra című filmben / Profimedia}

A számos negatívumtól eltekintve nagyon szépen van elkészítve ez a film, szóval látni azt a rengeteg pénzt, amit elszórtak rá. Van, ahol egy-két poén is betalál, ráadásul az alkotás első fele egész kellemes hangulatot áraszt, de egy bizonyos pont után elviselhetetlenül unalmas lesz minden, pedig jó eséllyel nem ez volt a rendező célja – ebből is látszik, mennyire nem volt a helyzet magaslatán.

A Dzsungeltúra az Indiana Jones-, vagy A múmia-széria bokájáig sem ér fel, pedig nagyon úgy adja elő magát. Dwayne Johnson taszító rutinalakításának, az érdektelen történetnek, a bűzösen erőltetett (meg persze sikertelen) szórakoztatásnak, és a megszámlálhatatlan kellemetlen jelenetnek „köszönhetően” kaptunk egy igazán semmitmondó, tipikus egyszernézős kalandfilmet, ami még a Disney-hez képest is csalódás.

Az ember nem ül le komoly elvárásokkal egy ilyen nagyköltségvetésű, a hatalmas bevétel reményében csaknem minden korosztályt becélzó stúdiófilm elé, de még így is sikerült az alkotóknak alulteljesíteniük azzal, hogy egy picit sem próbálkoztak többek lenni, mint egy legfeljebb átlagos Disney-film – sőt, csupán megelégedtek azzal, hogy jól néznek ki Dwayne Johnson izmai, és az effektek.