Űrpiknik-kritika: a magyar filmgyártás újabb szégyenfoltja

Mi kell egy jó sci-fihez? Badits Ákos és Benedek Ágota szerint Zalatnay Sarolta. Az Űrpiknik című filmnek már a híre is megrémített engem; miután elolvastam a történet rövid leírását, az jutott eszembe, hogy ki volt az az elmeháborodott, aki erre a filmtervre rábólintott a Nemzeti Filmintézetnél. Majd inkább azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mit szívhattak az írók, mikor kipattant a fejükből a szerintük korszakalkotóan zseniális ötlet, hogy egy földönkívüli azért jöjjön le a Földre, hogy megmentse Zalatnay Saroltát a pusztulástól.

Mikor megkaptam a sajtóvetítésre a meghívót, lett volna lehetőségem interjút is készíteni a rendezővel, de miután láttam az Űrpiknik előzetesét, jobbnak láttam nem élni a beszélgetés lehetőségével, mert bár kíváncsi lettem volna, hogy Badits Ákos tényleg ennyire zakkant, vagy ez a fajta elmebaj csak a saját ”művészieskedésének” a része, én éreztem volna magam kellemetlenül, amikor megkérdezte volna, hogy tetszett a filmje, és egyetlen pozitív szavam nem lett volna hozzá.

Ugyanis az Űrpiknik még azt a minimális várakozást is alulmúlta nálam, amit kitűztem hozzá. Igaz, a vetítés reggelén megfordult a fejemben, hogy semmit sem veszítenék vele, ha mégsem nézném meg a filmet, egyfajta furcsa, perverz kíváncsiság vitt el végül a moziba, mert naivan azt gondoltam, hátha mégis meg tud lepni ez a produkció, aztán elismerő mosollyal az arcomon jöhetek ki a teremből, egy jól sikerült, üdítő sci-fi vígjátékról.

Nem így lett. Az Űrpiknik nagyobb fenyegetést jelent az emberiségre, mint egy földönkívüli invázió, és nagyobb kárt okoz a néző agyában, mint a Csillagközi invázió 'Brain Bug'-ja.

A történet szerint a különc egyetemista lány, Panna (Walters Lili) gyerekkorától kezdve próbál az űrbe küldeni jeleket, válaszra várva. Annak ellenére, hogy az egyetemen senki nem veszi őt komolyan, elmélete mégis bizonyítást nyer: hatására ugyanis a Földre érkezik a saját világában hasonlóan kirekesztett űrlény Fiú (Takács Zalán). Ha ez önmagában nem lenne elég sokk, a jövevény közli Pannával: a bolygó pusztulásra van ítélve, őt magát pedig egyedül az érdekli, hogy megmentse rajongása tárgyát, Zalatnay Sarolta művésznőt.

Hogy Zalatnay Cini mi a fenének kellett ebbe a filmbe, számomra teljesen érthetetlen, hiszen látva a történetet és a végkifejletet, egyáltalán nem követeli meg a cselekmény annak a néhány slágernek a felcsendülését, és azt a kemény másfél perces megjelenést, amíg a vásznon volt. Persze ilyenkor jönnek az alkotók azokkal a jól bejáratott „mentsük meg a filmet”-maszlagokkal, hogy egyedivé tegyék vele a filmet, hogy vigyenek bele magyar vonatkozást, amivel biztos, hogy kitűnik majd az összes többi UFO-film mellől. Hát az Űrpiknik aztán kitűnik, de nem a különcségével vagy az egyediségével, hanem az amatőrködésével és a tehetségtelenségével.

Eleve ott kezdődik a probléma, hogy mi a bánatnak akar bárki egy retro sci-fit csinálni, ami története szerint a jelenkorban játszódik, de technikai megvalósításában, képi világában, és az egész stílusában a '80-as években ragadt meg. És itt nem fogadható el az a magyarázkodás, hogy kis költségvetésből készült a film, hiszen akik valóban jártasak a filmek világában – beleértve a mikrobüdzsés, nagyobb stábokkal és szereplőgárdával, százmilliókból készült produkciókat olykor meggyalázó független alkotások is –, egy film sikere nem azon áll vagy bukik, hogy hány nulla sorakozik a rendelkezésre álló büdzsében, hanem hogy milyen emberek dolgoznak rajta.

Hogy Badits Ákos és írótársa, Benedek Ágota baromi lelkesen vágtak bele ebbe az egészbe, nem vonom kétségbe, de a buzgalom önmagában kevés, ha nincs meg mellette az az eszköztár és azok a készségek, amiket nem lehet megtanulni a filmes iskolákban, az vagy megvan egy alkotóban, vagy nincs. De ha nincs, akkor legalább ne tegyen úgy, mintha meglenne. Pontosan ezen hasalt el Badits Ákos mozifilmje, mert a rendező tényleg elhiszi magáról, hogy tud rendezni és ért is hozzá, de kíváncsi lennék, hogy amikor visszanézi a felvételeket a forgatáson, vagy a tesztvetítésen sokadjára látja a final cut-ot (a film végső változatát - a szerk.), vajon látja a saját hibáit, vagy tényleg azt gondolja, hogy ez így jó?

Az Űrpiknik hemzseg a rendezői-, és egyéb hibáktól: a karakterek ostobák és olyan egyszerűek, mint egy adag űrszemét, a dialógusok röhejesek és bűzlenek a írói készség teljes hiányától, a film képi világa indokolatlanul besárgult, szitás, egyszer kiégett, egyszer sötét, Zalatnay Cini pedig épp olyan felesleges, mint az a transzvesztita brigád, akiknek dalolászik.

A színészi alakításokról kötelességem szót ejteni, bár szót sem érdemelnének. Walters Lili továbbra sem tud színészkedni, most is olyan sanyarú faarccal tolja végig a szerepét, hogy az embernek minden életkedve elszáll tőle, Takács Zalán irritáló módon rajongja végig a filmet Zalatnay Ciniért, Árpa Attila meg élete legszégyenteljesebb alakítását nyújtja, mint a portás köpenyes Arnold Schwarzenegger.

Az Űrpiknik olyannyira akart egyedi és kreatív lenni, hogy aztán semennyire sem lett az. A Badits-Benedek páros össze-vissza lopkod például a Terminátorból, a Wall-E-ból, a Seriff az égből-ből, és az E.T.-ből; hogy csak néhány példát említsek.

Hogy mi értelme volt elkészíteni ezt a filmet, azt nem tudom, de Zalatnay Saroltának bizonyára jól jött az a kis sztárgázsi, amit falatnyi szerepéért kapott. Bízom benne, hogy ezután a film után Badits Ákosnak is végre kitisztul a feje, és belátja, hogy nem kell olyannak belekontárkodnia a filmezésbe, aki nem ért hozzá. Az Űrpiknik nem más, mint a magyar filmgyártás újabb szégyenfoltja, aminek megtekintése felér egy agycsapolással.