Senki: nem mindenkiből lehet John Wick, vagy mégis? – kritika

2014-ben a Derek Kolstad által írt, és Keanu Reeves főszereplésével készült John Wick kifejlesztette a tökéletes receptet egy modern, tökös akciófilmhez, amit azóta is rengetegen felhasználtak már – általában sikerrel:

1. végy egy kedvelt színészt, és csinálj belőle egy titokzatos múlttal rendelkező, sajnálni való karaktert;
2. adj hozzá egy végtelenül egyszerű, de teljes mértékben működő motivációt (például, hogy megölik a kutyáját);
3. építsd fel szépen, lassan a „bekattanás” pillanatát, amikor elszabadul a pokol;
4. ízlés szerint mehet bele pár lélegzetelállító, kreatív, profi összecsapás, amiket öröm nézni, mert nem elnagyoltak, hanem fájdalmasan valóságosnak hatnak.

Nos, a forgatókönyvíró most is ezt követte, csak ebben az esetben egy kicsit más oldalról közelítette meg a dolgot. A Senki című főszereplője nem az akciófilmjeiről elhíresült Keanu Reeves, hanem a Breaking Bad sok helyen komikusként ismert színésze, Bob Odenkirk, akiből alap esetben valószínűleg nem mindenki nézné ki, hogy mondjuk puszta kézzel le tudna nyomni egy izmos orosz testőrt – és pont emiatt működik ennyire ez az alkotás, mivel ennek köszönhetően folyamatosan le tud nyűgözni minket.

Kép: Bob Odenkirk a Senki című filmben / Profimedia

A történet szerint Hutch Mansell (Bob Odenkirk) egy átlagos, kétgyermekes, kertvárosi családapa, aki egy üzem irodájában dolgozik, és unalmasan telnek a szürke hétköznapjai. Aztán egyik este betörnek hozzá, de ő nem tesz semmit, ezért mindenki egy szerencsétlen baromnak tartja őt – egészen addig, amíg ki nem derül, hogy titokban régebben egy kőkemény gyilkológép volt, most pedig az orosz maffiával kerül véletlenül összetűzésbe, miután rosszkor, rossz időben engedi ki a fáradt gőzt.

A rendező, lya Naishuller (Hardcore Henry) pontosan tudja, hogy ez a John Wick koppintása, csak jóval emberibb megközelítésből, de ez senkit sem érdekel, hiszen hamar kialakul hősünkkel az érzelmi kötelék, így mi is vele együtt szomjazunk az igazságra, amikor látjuk, hogy például a buszon egy bunkó banda egy fiatal lányt zaklat – hát naná, hogy megkapják a magukét, mi pedig átélhetjük a főszereplő katarzisát, és gyakorlatilag ez az ilyen filmek lényege.

Mi vagyunk a „senkik”, akiket frusztrál az igazságtalanság, a tiszteletlenség és a gátlástalanság, Hutch Mansell pedig az öklünk, az erőnk és a bosszúvágyunk, aki valóra váltja a féltve őrzött fantáziánkat, hogy milyen is lenne, ha mi is képesek lennénk egyedül lenyomni 5-6 kellemetlenkedő rohadékot. Ha pedig a Senki című film képes ilyen érzelmeket kihozni a nézőből, az bizony hatalmas siker.

Kép: Bob Odenkirk a Senki című filmben / Profimedia

Bob Odenkirknek egyáltalán nem áll jól a brutális közelharc, és pont emiatt lesz sokkal valósabb az élmény, hiszen hiába tudjuk, hogy az ő figurája egykor profi volt, most mégis olyan, mintha a vasárnap sütögető, hétköznap este Barátok köztöt néző szomszéd apukát látnánk mészárolni. Van benne egy bizonyos varázslat, és jól csinálja amúgy, szóval hihető, hogy lenyom valakit, csak maga a látvány furcsa.

Nagyjából 4-5 akciójelenetet kapunk a közel 1,5 órás játékidő alatt, de már azok miatt megéri megtekinteni a Senkit, mivel mindegyikben van különlegesség, kegyetlenség és kreativitás: van, hogy a rosszfiúk néha megállnak pihenni, és megkérdezik egymástól, hogy mennyire néznek ki rosszul, miután kiverték az összes fogukat, illetve olyan is akad, hogy valakit egy törött koktélospohárral végeznek ki különös brutalitással.

Ha kell, fröcsög a vér, és néha még poénos reakciókat is kapunk, ráadásul végig olyan érzésünk van, mintha ténylegesen bunyózó embereket látnánk, akik elfáradnak, nyögnek és komoly fájdalmakkal küzdenek – manapság pedig sokkal jobban működnek az ilyen megoldások, mint a percenkénti 300 vágásos, túlpörgetett förmedvények.

Kép: RZA, Bob Odenkirk és Christopher Lloyd a Senki című filmben / Profimedia

Bob Odenkirk mellett feltűnik még RZA, Aleksey Serebryakov, Michael Ironside, Connie Nielsen és a Vissza a jövőbe-trilógia Dokija, Christopher Lloyd is, aki egyenesen lubickol a szerepében, és még az akcióból is rendesen kiveszi a részét a film utolsó, 18+-os Reszkessetek, betörők!-re hajazó részében.

A Senki eddig simán az év akciófilmje, mivel szórakoztató, kőkemény és kihagyhatatlan. Végig leköti a figyelmünket, az összecsapások példaértékűek, a színészek jók és még stílusa is van a műnek, szóval nem lehet panaszunk, hiszen minden igényünket kielégíti.

Aki szereti a műfajt, annak mindenképp látnia kell ezt a filmet, mert rengeteg szempontból kiemelkedően jó, és hiába nagyon erőszakos, mégis végig van benne egy kis könnyed hangulat, ami egészen frissítő. Ráadásul szépen fel is építenek a készítők egy világot, amibe jó lenne újra belecsöppenni, és megnézni, hogy Hutch Mansell mire képes még.