WandaVision-kritika: Marvel sitcom Skarlát Boszi módra

Mikor a Marvel Studios bejelentette a WandaVision érkezését, nem igazán értettem ennek a szériának a létjogosultságát, hiszen Vízió karaktere a Bosszúállók: Végtelen háború-ban meghalt Thanos keze által, így nem tudtam mást elképzelni, csak egy spin-off sorozatot az említett film és az Amerika kapitány: Polgárháború eseményei között elhelyezve. Itt azonban zsákutcába érkeztem, hiszen a sitcom műfajban készült Marvel-sorozatot sehogy se tudtam belehelyezni az Infinity Sagába úgy, hogy ne rázott volna ki a hideg már a gondolatától is, hogy egy szituációs komédiát fogok látni.

Aztán az első előzetes debütálásával csak még inkább elmerültem a magam alkotta kétségtengerben, és bár akkor már tudatában voltam annak, hogy időrendben hol fog elhelyezkedni a WandaVision, továbbra is tartottam tőle, hogy ezzel a merész húzással nagyon mellé fog lőni a Marvel. Már csak ezért is vártam olyan fokozott kíváncsisággal a sorozatot, mert vágytam arra, hogy Kevin Feige-ék rámcáfoljanak, és egy olyan formabontó produkciót lássak a stúdiótól, amitől leesik az állam. Ez többé-kevésbé be is jött, szerencsére inkább többé, mint kevésbé.

Úgy gondolom most már a sorozat fináléja óta eltelt annyi idő, hogy beszélhetek már spoilerekben is, de aki esetleg mégse látta volna még az utolsó részt, vagy mind ez idáig el sem kezdte a WandaVision-t, de tervben van, azok ne olvassák tovább a kritikát!

Történetben a Bosszúállók: Végjáték után járunk, mindenki visszatért, aki Thanos csettintése miatt öt évre eltűnt, és Wandának most kell feldolgoznia Vízió elvesztését, akivel már közös életüket tervezték egy kis városkában, ahol már otthonos kis házuk helyét is kinézték. Wanda egy úgynevezett Káosz Mágiát használva újraalkotja Víziót, és a maga kedvére alakítja ki Westview-t, ahol mindenki boldog, és mindenki sitcom sorozatokban él.

A WandaVision nagyon lassan kezdett el építkezni. Az eddig megszokott szuperhősfilmekhez képest a Marvel itt nem egy látványos felütéssel indított, hanem inkább az utolsó pillanatait tartogatták a puskaport, és az első figyelmeztető lövést is csak hangtompítóval sütötték el. A sorozat epizódról-epizódra lépdelt a 20-as évek sitcomjainak stílusjegyeiben; kezdve az 1950-es évektől egészen a 2000-es évek elejéig.

A 9 részes minisorozat első 3 epizódja egy igazi próbatétel volt, hiszen itt mutatkozott meg igazán, ki az igazi hűséges rajongó, és ki az, akinek a figyelmét még úgy is képes fenntartani a WandaVision, hogy a 4. részig voltaképpen azt se tudtuk, mit akartak kihozni ebből az egészből. Aztán olyat pördült a cselekmény, amire kevesen számítottak. Kiléptünk Wanda sitcom világából, és a Hex-en túl színre lépett a S.W.O.R.D., és velük együtt több ismerős mellékszereplő is felbukkant, úgymint a Thor-filmekből ismert Dr. Darcy Lewis, és A Hangya és a Darázs-ból ismert Jimmy Woo, továbbá Monica Rambeau, akit kisgyerekként már láthattunk a Marvel kapitányban.

Ezen a ponton kezdett el alakot ölteni a sorozat, a sok-sok kérdőjelből néhány már kezdett átváltani a megvilágosodást szimbolizáló felkiáltójelre, és a 4-5-6. epizódban úgy felpörögtek az események, hogy gyakran keveselltem azt a durván 35 perces játékidőt, amit epizódonként eltölthettem ebben a történetben. Gyanítottam, hogy Feige-ék az igazi meglepetéseket csak későbbre tartogatják, de arra nem számítottam, hogy az atombombát már a sorozat felénél ledobják.

Gondolok itt Evan Peters megjelenésére, aki a későbbi X-men-filmekben játszotta Higanyszálat. Azonnal elkezdtem játszani a gondolattal, hogy vajon Feige-ék ezzel a sorozattal akarják elkezdeni behozni az X-meneket, és ha igen, vajon számíthatunk-e Wanda Maximoff édesapukájának felbukkanására is, aki a képregények szerint nem más, mint Magneto, és ha ez meg is valósul, vajon Michael Fassbender tér vissza a karakter bőrében, vagy ami időben sokkal közelebb állna a valósághoz, esetleg Ian McKellen. Teóriák százait gyártottam le a fejemben, mire észbe kaptam, hogy nagyon meg vagyunk vezetve ezzel a sorozattal.

Hiszen ahogy láthattuk, a rajongók több irányba is elkezdtek találgatni, hogy ki lesz a széria főgonosza – itt szóba került Mephisto, akit állítólag még az egyik plakát hátterébe is belemagyaráztak –, de felmerült Rémálom neve is, továbbá Doctor Strange felbukkanása; de mind csak rajongói teória és találgatás maradt, hiszen a sorozat harmadik harmadában színre lépett a valódi antagonista, Agatha Harkness, aki egy boszorkány, és Wanda hatalmas erejére fájt a foga.

Nyilván a fináléban látott látványos, tagadhatatlanul Marveles összecsapás miatt kellett egy főgonosz a sztoriba, de mindent összevetve Agatha megmaradt egy kétdimenziós negatív figuraként, csak úgy, mint Mickey Rourke a Vasember 2-ben, vagy Malekith a Thor: Sötét világ-ban. Persze ő az, aki miatt előtört Wandából az az erő, ami mindig is benne lakozott, amióta találkozott az Elme Kővel, de mind ez idáig nem volt tudatában annak, hogyan használja, és egyáltalán mire lenne képes általa. Most, hogy végre megérkezett Skarlát Boszorkány, csak még inkább várom a Doctor Strange folytatását, amiben Wandának is kiemelt szerepe lesz, és ahogy Agatha fogalmazott, biztos vagyok benne, hogy őt is viszont láthatjuk még az MCU egyik későbbi alkotásában.

A WandaVision lezárása egy igazi csihi-puhis látványorgiás rész volt, de egyáltalán nem olyan üres csatározásokat láthattunk, amit többször is már az MCU-n belül. A Wanda alkotta Vízió és a Fehér Vízió összecsapása inkább az elme, sem mint az erő harca volt, de Agatha és Wanda párbaja is inkább arra fókuszált, hogy Wanda milyen gyorsan tanul és hogyan lesz képes legyőzni ellenfelét a saját módszerével. És persze nem mehetünk el Skarlát Boszorkány szerkója mellett sem, ami aztán feltette az i-re a pontot.

Összességében a WandaVision egy lassan, de a Marvel Studios-tól megszokott módon rendkívül tudatosan és okosan építkező miniszéria, ami minőségében abszolút hozza a mozifilmek szintjét. Elizabeth Olsen és Paul Bettany továbbra is briliáns páros, és örülök, hogy ebben a sorozatban megkapták azt a figyelmet, amit a mozifilmekben nem.

Ez a sorozat tulajdonképpen egy olyan formabontó produkció, ami a gyász és a fájdalom feldolgozására épül. Wanda eleinte kitart kreált kis világa és mesterségesen létrehozott családja mellett, de később rá kell jönnie, hogy a többség érdekében muszáj lesz elengednie mindazt, ami sosem lehet igazán az övé. És amikor ez bekövetkezik, abban a pillanatban válik Wanda egy igazi hőssé, aki félreteszi önös érdekeit, és mások megsegítését előrébb helyezi a saját lelki világának helyrepofozásánál.

A sorozat fantasztikusan mélyíti Wanda karakterét, és adagolja a fordulatok és a meglepetéseket, amelyek egyszerre mutatnak újat a fiatal Bosszúálló rég-, és a közelmúltjából egyaránt; és persze arra is magyarázatot kapunk, hogy miért egy sitcom-műveltséget fejlesztő szakkörben játszódik a történet fele.

Nem egy tökéletes sorozat, hiszen semmi sem tökéletes, de nem is a legrosszabb, amit a Marveltől eddig láthattunk. Ha a jövőben érkező szériák is ehhez hasonló minőségűek lesznek, mint a WandaVision, akkor én maximálisan elégedett leszek. Márpedig nem kell sokáig várnunk a következő produkcióra, hiszen március 19-én debütál a Sólyom és a Tél Katonája, Skarlát Boszorkányt pedig legközelebb a Doctor Strange az Őrület Multiverzumában című mozifilmben látjuk viszont, amit a sorozat fináléjának egyik stáblistás jelenete már fel is vezetett egy kicsit, míg a másik extra jelenet Monica Rambeau-val kapcsolatban vetít előre valamit, amihez Nick Fury-nak és a skrulloknak is közük lesz.

Bár fentebb azt mondtam, hogy a WandaVision nem egy megszokott Marvel-produkció, és nem egy ütős felütéssel indít; valójában maga a WandaVision egy erős indítása a Marvel Moziverzum 4. fázisának, amit minden rajongónak látnia kell, már csak azért is, hogy később nem vesszünk el az egyre inkább táguló univerzum végeláthatatlan kozmikus ködfoltjában. A WandaVision pedig abszolút megérdemli a figyelmet.