Bizarr szépségfétisek, önpusztító és kegyetlen divathóbortok a nagyvilágból

A nyugati társadalomban élő emberek számára úgy tűnhet, a szépség egy viszonylag keskeny spektrumon mozgó jelenség, amely mindenki – vagy legalábbis a nagy többség – számára megegyező, egyezményes külső jegyekkel operál. Ha megkérdeznénk az embereket, milyennek képzelnek el egy szép nőt, valószínűleg a legtöbbünk elméjében egy karcsú, keskeny orrú, telt ajkú, lágy arcvonásokkal rendelkező nő képe villanna fel. Ha férfi, mindenképp legyen magas és szálkás.

Minden, ami a társadalmunk által meghúzott spektrumon kívülre esik, már nem teljesen felel meg a szépség általános fogalmának. Ha például egy férfi a kövér nőket tartja vonzónak, azt már fétisnek nevezzük, ahogy a nőiesebb alkatú férfiakról is gyakran összehasonlító kontextusban beszélünk: „nem egy Adonisz, de legalább okos” – már ha valóban okos az illető, ami ugye nem számít alapvetésnek. 

^{Forrás: PixaBay}

A kövér nő és a nőies férfi esete nyilván szélsőséges példa, ám mindkettő jól illusztrálja, miféle jól meghúzott keretei vannak a nyugati társadalom „szépségmítoszának.”

Minél távolabb kerülünk azonban a 21. század Európájától, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy ezek a határok cseppet sem voltak mindig univerzálisak – sőt, a világ számos területén még napjainkban is egészen más felfogással állnak a szépséghez.

A kínai lótuszláb

Kínában hosszú évszázadokig az apró láb volt a szépség egyik legszembetűnőbb formája. A nők szépségének megőrzése érdekében olyannyira fontos volt a kis lábméret, hogy a lány gyerekeknek a lábfejét fiatalon elkötötték. A folyamat során a lábujjakat fokozatosan a talp alá hajlították, amelyek a test súlyától eltörtek, és később, ebben az eldeformált állapotban „gyógyultak” be. A lábujjak elszorításával megváltozott lábakat „lótusz lábaknak” nevezték a hozzájuk készített „lótuszcipő” nevű lábbelik után.

^{Forrás: MARK RALSTON / AFP}

Azonban nemcsak maga a láb mérete és formája volt kívánatos a külvilág számára – az anatómiailag megnyomorított alsó végtagok miatt a nők csak apró léptekkel, tipegve tudtak járni, ami szintén vonzóbbá tette őket a férfiak számára. 

„A lábelkötés először Észak-Kínában terjedt el a gazdagok között, a 10. században. A gazdag családok nőtagjainak nem kellett fizikai munkát végeznie a földeken. A láb elkötésével azt érték el, hogy nem is volt képes dolgozni, valamint, hogy csak „bájosan” tipegve tudott járni. A megkötött láb ezért elsősorban a gazdagságot jelentette, és idővel a nők legintimebb testrészévé vált (még a nemi szerveknél is ritkábban ábrázolták).”

– írja a Wikipédia.

Az afrikai tányérszáj

Amikor egy lány eléri a 15–16 éves kort az afrikai mursi törzsben, az alsó ajkába egy lyukat metszenek (ezt a műveletet gyakran a lány anyja végzi el), a lyukba pedig egy dugót vagy pecket helyeznek el, amelyet addig viselnek, amíg be nem gyógyul a seb. Ezután behelyezik a szájba az első ajaktányért, amelyet egyre nagyobbra és nagyobbra cserélnek, míg a testrész el nem éri a kívánt méretet, amely akár 20–25 centiméter átmérőjű is lehet (az alsó két metszőfogat olykor eltávolítják, hogy megteremtsék a helyet az ékszernek).

^{Forrás: LAFFORGUE Eric / hemis.fr / hemis.fr / Hemis via AFP}

Érdekes tény, hogy az ajaktányért eredetileg arra használták az asszonyok, hogy elcsúfítsák magukat, így válva kevésbé vonzóvá a rabszolgakereskedők számára. Mivel csak a legszebb lányokat volt szükséges elcsúfítani, az ajaktányér idővel státuszszimbólummá alakult át, és a legszebb nők jelképévé vált. 

„A tányér mérete azt is mutatja, hogy hány marhát fizetett a vőlegény az arájáért. A tányérral az ajkukban nem tudnak beszélni és enni, de csak akkor vehetik azt ki, ha férfi nincsen jelen és egymás között vannak. A fiatal lányok örömmel viselik ezt a furcsa testékszert és arra törekszenek, hogy minél nagyobb tányért hordhassanak, ezzel ugyanis szebbek, kívánatosabbak lesznek a férfiak szemében.” 

– olvasható az erdekesvilag.hu oldalon.

A padaung törzs hosszú nyakú női

Egyes források szerint itt is az elcsúfítás lehetett a hagyomány alapja, míg más antropológusok szerint a nyakgyűrűket azért kezdték el viselni a nők, mert hasonlítani akartak a sárkányokra. A harmadik, legkevésbé valószínű magyarázat szerint azonban a gyűrűk eredetileg a tigrisharapások elleni védekezést szolgálták. Annyi bizonyos, hogy a padaung törzsbe született lányok 5 éves koruktól kezdve minden évben (vagy minden második évben) újabb és újabb sárgaréz karikát helyeznek a nyakukra. Az esztergált gyűrűk viselése lenyomja a kulcscsontot és elsorvasztja a nyakizmokat, természetellenesen megnyújtva a nyakat. A karikák levétele nem okoz halálos sérülést, azonban szörnyű fájdalmakkal jár együtt. 

^{Forrás: MLADEN ANTONOV / AFP}

Yaping Hurlo

Az Indiában élő Apatani törzs női tagjainak arcát tetoválások, orrlyukukat pedig hatalmas dugók díszítik. Miután egy nőnek megvolt az első menstruációja, orrcimpájába behelyezik a „yaping hurlo” nevű, kör alakú orrdugókat, amelyek célja eredetileg az arc elcsúfítása volt – az apataniak egykor ezzel a módszerrel próbálták megakadályozni, hogy ellenségeik elrabolják a törzs asszonyait. 

Manapság a fiatalabb apatani nők már nem gyakorolják a hagyományt, mivel a kormány az 1970-es években betiltotta a testékszer használatát.

^{Forrás: Pinterest / Yury Pustovoy}

Ohaguro

Az ohaguro egyedülálló gyakorlata egy régi, hagyományos festési eljárás Japánban, amelynek során a fogakat feketére festik. A fekete fogazat évszázadokig a szépség egy formájának számított a lakosság körében, ennek egyik oka az lehetett, hogy a koromfekete tárgyakat, mint például a lakkal fedett iparművészeti alkotásokat, gyönyörűnek találták.

^{Forrás: jpninfo.com}

A fekete színt Japánban a kanemizu néven ismert keverékkel érték el, amely vasreszelékből, ecetből, teából és rizsborból állt. Bár a kanemizu festékként nagyon hatásos volt, egyes történelmi feljegyzések szerint iszonyatos szaga volt. Ráadásul a fogak csak néhány napig maradtak tőle feketék, így a festési folyamatot rendszeresen meg kellett ismételni.