Mank: David Fincher megmutatja a Hollywood csillogása mögött rejlő mocskot – kritika

David Fincher (Harcosok klubja, Benjamin Button különös élete) korunk egyik legjobb rendezője, aki híres a pontos, precíz munkáiról, hiszen nála mindennek tökéletesnek kell lennie. Most édesapja forgatókönyvéből készítette el a Mank című filmet, ami nem titkolja, hogy szerelmes levél Hollywoodnak – és egyben le is rántja róla a leplet.

Herman Mankiewicz, vagyis Mank egy nagyszájú, de szerethető forgatókönyvíró, aki meglátja, hogy milyen gusztustalanságok folynak a filmgyártás hátterében, és nem bírja ki szó nélkül. Ennek hatására ellehetetlenítik a munkáját, egészen addig, míg Orson Welles fel nem kéri őt az Aranypolgár elkészítésére – Mank pedig minden gondolatát, frusztrációját beleadja, hogy ezzel jól beintsen a hollywoodi hatalomnak.

Mondani sem kell, hogy egy igazán profi alkotást kapunk fantasztikus színészi teljesítményekkel, ráadásul a készítők technikailag is ügyeltek arra, hogy tökéletesen idézzék a klasszikus művek hangulatát. Csupán az a kérdés, hogy egy mindenki számára érdekes, élvezetes történetet hoztak nekünk, vagy inkább csak magukat, a bennfenteseket szórakoztatták vele.

Kép: Amanda Seyfried a Mank című filmben / via port.hu

Gary Oldman élete egyik legjobb alakítását nyújtja, hiszen Mank viselkedése sokszor idegesítő és visszataszító, mégse tudjuk utálni, mert a szemében végig ott van az emberség. Amanda Seyfried az elérhetetlennek tűnő, látszólag butácska, de mégis okos és érzékeny filmcsillag szerepében nagyon jó, Lily Collins pedig hálás karaktert kapott, hiszen ő a józan ész és a törődés, amit teljes mértékben át is ad.

Aki minimális szinten ismeri a 80-90 évvel ezelőtti hollywoodi erőviszonyokat és szereplőket, az nagyon fogja értékelni, ami a filmben zajlik, hiszen az Aranypolgár egy örökérvényű klasszikus, de sajnos fennáll a veszélye annak, hogy ilyen alapismeretek hiányában a Mank csupán egy fekete-fehér, viszonylag unalmas dráma lesz a tömegnek.

Ettől függetlenül működnek az emberi kapcsolatok, nem zavaró az idősíkok közötti ugrálás, és a fent említett alap tudás hiányában is érezni, hogy egy jól összerakott filmről van szó. Visszaköszön David Fincher stílusa és visszafogottsága, hiszen például már-már komikusan közelíti meg a felháborítóan pofátlan hollywoodi fejesek viselkedését, akik az egyik pillanatban arról beszélnek, hogy gond nélkül kidobnak az ablakon milliókat, majd utána teljesen átszellemülve, szinte elhaló hangon panaszkodnak, hogy mennyire nincs pénzük.

Kép: Gary Oldman a Mank című filmben / via nofilmschool.com

Viszont sajnos akármennyire is jó a Mank, nem kapjuk meg a várt érzelmi katarzist, pedig minden ott van, ami kell hozzá, csupán nem elég hatásos, ahogy David Fincher tálalja. Még így is szinte mestermű a maga nemében, de valószínűleg kifejezetten egy szűkebb rétegnek szánták, akik nagyon szeretik, és a mai napig értékelik a régi hollywoodi filmeket.

A Mank remek lett, de nem tökéletes, viszont a „hibái” sem igazi problémák, mivel érezni, hogy azt kaptuk, amit David Fincher adni szeretett volna nekünk: egy bensőséges betekintést abba, milyen hatással van a filmgyártás a politikára, miközben látjuk, mennyire fontos, hogyan tálaljuk az igazságot, illetve hogy hiába van padlón az ember, egy utolsó „kapjátok be” még belefér.

A rajongók valószínűleg nem fognak csalódni, hiszen a rendező természetesen ismét szép munkát végzett, de nincs benne semmi formabontó, vagy igazi újdonság. Szinte időkapszulának tekinthető ez az alkotás, amiben végre megtudhatjuk, mi zajlott a legendás Aranypolgár megálmodásának hátterében, miközben megismerhetünk egy érdekes embert Mank személyében.

A Mank már elérhető Netflixen, itt lehet megnézni az előzetesét: