Dolittle-kritika: Ilyen állatságot!

Az állatok nyelvén beszélő orvos karaktere a legtöbb ember számára nem ismeretlen, valamilyen formában már találkozott vele, akár Hugh Lofting regényeiben, akár a 20th Century Fox fantasy-musical adaptációjában, vagy az Eddie Murphy-féle verzióban.

Hozzá kell tennem, hogy bár nekem is az utóbbi volt az első „Dolittle-élményem”, mai fejjel be kell látnom, hogy nem sok köze van az alapműhöz. Éppen ezért bíztam benne, hogy az Universal Studios adaptációja egy, a regényekhez méltó, kalandos alkotás lesz.

A különc Dr. John Dolittle, Anglia híres orvosa hét éve veszítette el a feleségét. Azóta remeteként él a birtokának magas falai mögött, társasága csupán egzotikus állatainak seregletéből áll. Ám amikor az ifjú Viktória királynő súlyos beteg lesz, Dolittle kénytelen-kelletlen útra kel egy titokzatos sziget felé, hogy megtalálja a gyógymódot. Útja során új erőre kap bátorsága és fürge észjárása; régi ellenfelekkel találkozik, és csodálatos lényeket fedez fel.

Ahogy korábban olvasgattam a filmet itthon forgalmazó UIP-Duna Film sajtókönyvét, azt gondoltam, hogy 53 év után végre megint kapunk egy jó Dolittle-feldolgozást. Mielőtt elmentem volna este a moziba, azzal indítottam a napomat, hogy megnéztem az 1967-es musicalt, ami elég hosszú, 151 perces játékidővel rendelkezik, mégsincs benne üres járat, vagy felesleges jelenet. Igaz, hogy ebből a filmből nem készült digitálisan felújított verzió, így a dalok felirat nélkül gyakorlatilag érthetetlenek, de ez sem vett el az élményből. Egy látványos és kedves film élő állatokkal.

Ezzel szemben Robert Downey Jr.-nak CGI-állatokkal kellett beszélgetnie, amivel egyébként semmi probléma nincsen, látva, hogy milyen remekül valósították meg őket. Persze itt is vannak kivételek, míg a jegesmedve, a papagáj, vagy a gorilla pazarul fest, addig a kutya olyan pocséknak hat mellettük, mintha az állatsereg egy bizonyos részén egy másik csapat dolgozott volna.

Bár ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a stúdió nem volt megelégedve az Oscar-díjas rendező, Stephen Gaghan első verziójával, mert úgy találták, hogy nem lesz elég szórakoztató a fiatalabb nézők számára, és utóforgatásokat követeltek, aminek következtében aztán újabb állatok kerültek bele az új, sokkal idétlenebb és bugyutább változatba. Sajnos ezt láthatjuk a moziban.

A látványra összességében nincs ok panaszkodni, látszik, hogy mire tapsolták el azt a 175 millió dollárt, no meg ne feledkezzünk meg róla, hogy Robert Downey Jr. 20 millióért vállalta a kettyós doki szerepét, akiről sokszor inkább Sherlock Holmes jutott eszembe. Őszinte leszek, Rex Harrison zseniális Dolittle-alakítása után Downey csak olcsó utánzata az állatok nyelvén beszélő dokinak. Rajta kívül csak Michael Sheen jelenetei voltak fájdalmasabbak számomra. Ha viszont nem volt épp a vásznon, azon gondolkodtam, hogy mi Harry Collett szerepe a történetben azon kívül, hogy a doktor után kullog céltalanul.

Ha példát akarok mondani, akkor a 2004-es 80 nap a Föld körül adaptációt tudnám felhozni, amiben Jackie Chan és Steve Coogan játszották a főszerepeket. Nem véletlen, hogy ezt hozom fel, mert amellett, hogy folyamatosan Sherlock Holmes-t láttam Dolittle helyett, végig olyan érzésem volt, mintha ezt már láttam volna korábban. Nem akarok részletesen belemenni, hogy mi ennek az oka, mert azzal már spoilereznék, de maradjunk annyiban, hogy míg azt a komolytalan Verne-feldolgozást képes vagyok fintorgás és szenvedés nélkül többször is végignézni, ebből a Dolittle-ből bőven elég volt egyszer.

Nem kertelek, az Universal-nak sikerült a legbugyutább, leghitványabb Dolittle-adaptációt elkészítenie. De biztos vagyok benne, hogy így is megtalálja a közönségét, de nekem, aki nem „Dolittle-szűzként” ültem be erre a filmre, semmi élvezeteset nem nyújtott, csak elvett másfél órát az életemből. Köszönöm Universal, de inkább maradok az 1967-es verziónál!