„Éreztem, hogy az én nevem van a borítékban” – interjú az Emmy-díjas Gera Marinával

– Te vagy az első magyar, Emmy-díjas színésznő. Már a jelölés önmagában egy hatalmas elismerés volt, de gondoltad volna, hogy ezt díjra is fogod váltani?
– Őszintén szólva, a jelölés elképesztőbb hír volt számomra, mint maga a díj. Miután megtudtam, hogy a világ négy legjobb színésznője közé választottak engem, azért szorongtam, mert folyamatosan arra gondoltam, hogy mi van, ha végül nem én kapom meg a díjat. Nem titkolom, az a típus vagyok, hogy ha versenyzek, akkor nyerni akarok. Az járt a fejemben, hogy ha nem kapom meg az Emmyt, akkor senkit sem fogok érdekelni. Mintha a jelölés sem történt volna meg.

– De ezt nem éreztette Veled senki…
– Természetesen nem, csak bennem volt egy ilyen félsz, ami a díjátadóig kitartott.

– Mikor kiutaztál New York-ba, voltak előjelei annak, hogy Te kapod meg az Emmyt?
– Ez egy négynapos rendezvény volt, aminek utolsó napján volt a díjátadó gála. Az előtte lévő napokban televíziós interjúk voltak, beszélgetések. Óriási figyelmet kaptunk. Azelőtt nem is tudtam hozzászokni a gondolathoz, hogy Emmy-díjra jelöltek. De a kérdésre válaszolva, éreztem, hogy az én nevem van a borítékban. Mégpedig azért, mert a gála előtti napokban nagyon sztároltak engem, rajtam volt a legnagyobb figyelem. Ez persze önmagában nem jelentett semmit, de gyanús volt, hogy a négy jelölt közül minden szem inkább rám szegeződött. Ennek ellenére nagyon izgultam. A díjátadó reggelén például olyan rosszul voltam, hogy azt hittem, szívinfarktust kapok. A gálán mindvégig leszegett fejjel bámultam magam elé, és csak füleltem, hátha meghallom azt, hogy „Ma”. Mert abból már tudtam volna, hogy Marina Gerát mondanak. Aztán abban a század másodpercben, ahogy ez megtörtént, fellélegeztem. Utána már csak az öröm és a boldogság volt bennem.

– Kik osztoztak az örömödben a díjátadón?
– A férjem, Levente volt mellettem, illetve Köbli Norbert, aki nem csak az Örök tél, de a Trezor forgatókönyvét is írta, amelyet egy másik kategóriában jelöltek Emmy-díjra. Emellett ott volt Káel Csaba, filmügyi kormánybiztos is. De nagyon sokan szurkoltak nekem, akik nem tudtak bejönni a gálára. Ismerősök, kollégák, olyan magyar színészek, akik Amerikában élnek: Marozsán Erika, Oroszlán Szonja, Bányai Miklós.

– De gondolom volt ennek a rendezvénynek olyan napja, illetve programja, ami nyitott volt; oda el tudtak Veled menni.
– Persze, azokra a napokra a magyar konzulátus szerzett nekik jegyet, de a gála és az after party szigorúan zártkörű volt. Utóbbira mégis sikerült bejutniuk.

– Hogyan?
– Az after party előtt elmentem arra a helyre, ahol ők voltak. Aztán mikor felálltam, hogy átmegyek a partyra, felajánlották, hogy majd utánam hozzák a holmimat, és a díjat. Aztán amikor átjöttek, az egyikük odaállt az aranyszoborral a kezében a biztonsági őr elé, és azt mondta neki:

„Ez itt egy Emmy-díj, a többiek meg velem vannak.”

És beengedték őket.

– A díjátadó után volt olyan külföldi színész, producer, aki odament Hozzád személyesen gratulálni?
– Többen is odajöttek hozzám gratulálni, és jelezni, hogy szeretnének velem együtt dolgozni.

– Egy nemzetközi karrier van épülőben?
– Mindig is szerettem volna nemzetközi karriert, de maradjunk inkább a realitás talaján. Az én anyanyelvem a magyar. Ahhoz, hogy nemzetközi karrierem legyen, már rég anyanyelvi szinten kellene beszélnem az angolt.

– Ma már készülnek olyan filmek és sorozatok is, amiben különböző akcentussal beszélő színészek játszanak. Szóval ez nem lehet akadály.
– Nekem ez egy nagy álmom, hogy egy nemzetközi filmben főszerepet játszhassak, de ha ez nem is jön össze, nem fogok összetörni, mert nekem az is nagyon sokat számít, ha egyáltalán gondolnak rám. Remélem, senki sem gondolja azt, hogy elszálltam az Emmy-díj miatt. Bányai Miklós példája a bizonyíték arra, hogy nem kell Emmy ahhoz, hogy valaki külföldi filmekben kapjon szerepet.

– De mégis ez egy plusz löket lehet.
– Az igazat megvallva, már a jelölés előtt megkeresett az Örök télben nyújtott alakításom miatt egy többszörös Emmy-díjas producer, aki a BBC vezető producere volt, és mondta, hogy kifejezetten rám keres magyar történetet, de nemzetközi produkcióban. Azt mondta, nem miattam akar segíteni, hanem azért, mert ezzel ő jól jár. Ez nekem nagyon jól esik, hogy valaki úgy tiszteli a munkámat, hogy azt mondja, ha velem dolgozik, azzal ő csak jól jár.

– Ahogy néztem a filmográfiádat, nagyon sokféle stílusú és műfajú projektben dolgoztál már, független horrorfilmben is.
– Én bármire nyitott vagyok. Nagyon szeretek filmezni, csak itthon kicsi a piac. Éppen ezért sokkal reálisabbnak érzem azt, hogy a következő öt évben egy nemzetközi filmben kapok szerepet, mint hogy egy magyar filmben játsszak újra főszerepet. Csak reménykedem benne, hogy gondolnak majd rám, és elhívnak castingokra. Az sem baj, ha végül nem engem választanak, ez egy ilyen műfaj, de a tudat, hogy egyáltalán gondolnak rám, az nekem már sokat jelent. Mindig is szerettem forgatás közelében lenni, még ha nem is volt közöm az ott zajló munkához. Az elmúlt tizenegy évben többször is kijártam forgatásokra csak úgy nézelődni, mert tanulni akartam, nézni, hogyan dolgozik egy stáb, hogyan dolgoznak a színészek. Nem egyszer rendezőasszisztensi feladatokat is vállaltam pont ezért, mert tanulni akartam.

– Az Örök télnél mit tanultál?
– Nagyon hálás vagyok Attilának, hogy szerepelhettem ebben a filmben, és megélhettem, hogy milyen az, amikor együtt élek a stábbal, hiszen főszerep révén minden jelenetben benne vagyok. Ez nem csak az első filmes főszerepem, de az első ilyen nagyon szoros együttműködést igénylő munkám, amit filmben átélhettem.

– Hogy találkoztatok a rendezővel?
– Az Apró mesék női főszerepére keresett színészt, és elmentem a castingra. Már ott tudtam, hogy az nem az én szerepem, nem is kaptam meg. De Attila megjegyzett, és végül az Örök télben együtt tudtunk dolgozni. Ennek a castingja teljesen más volt. Ott az első pillanattól kezdve tudtam, hogy akarom ezt a szerepet. Nagyon tetszett a történet, gyönyörűen van megírva, és külön kiemelendő, hogy női szemszögből van elmesélve. Nagyon hálás vagyok Köbli Norbertnek ezért, és természetesen mindenkinek, akivel együtt dolgoztam, mert egy csodálatos film született.

– Fizikailag, vagy lelkileg volt megterhelőbb a forgatás?
– Lelkileg, de nagyon felemelő volt. Van egy színész barátom, Végh Zsolt, ő mondta azt, hogy amikor megnézte a filmet, látta rajtam, hogy nem volt ez egy könnyű szerep, de külön löketet adott, hogy végre kaptam egy nagy lehetőséget. Akárcsak Attila, én is maximalista vagyok. Például, ha nekem azt mondják, hogy ezt most csak egyszer tudjuk felvenni, biztos, hogy akkor leszek a legjobb, mert annyira összpontosítok.

– Ezek szerint Téged ez motivál.
– Ez motivál engem. Ez egy nagy lehetőség volt, és tudtam, hogy ezzel most kell élnem. Úgy gondolom, az önmagában kevés, hogy egy színész alkalmas egy szerepre, bele kell rakni szívét-lelkét is. Zsolt pedig látta az alakításomban azt, amit a forgatáson éreztem: hogy most végre belerakhatom mindazt, amit tudok.

– Nagyon hideg volt, amikor forgattatok, mégsem betegedtél le. Hogy csináltad?
– Őszintén szólva nem tudom. Az egyik korábbi filmemet egy hideg pincében forgattuk, és ott is minden rendben volt, egészen addig, míg az utolsó forgatási napnak vége nem lett. Utána azonnal belázasodtam, és vesemedence-gyulladásom lett. De az Örök télnél sikerült kikerülnöm a betegeskedést. Volt egy meztelen jelenetem, mégsem fáztam, mert annyira koncentráltam és annyira lekötötte a figyelmemet az az állapot, amiben akkor éppen voltam, hogy egyszerűen nem éreztem a hideget. Aztán a rendező befújatott még egy kis hideg levegőt. Na, akkor már nem csak azért reszkettem, mert olyan állapotban voltam, hanem mert nagyon fáztam. Ez meg is látszik a felvételen, abban semmi sincs megjátszva. Nem volt kellemes, de nagyon jól néz ki a filmben. Olyan természetes.

– Szereted magadat, az alakításodat visszanézni a filmjeidben?
– Ez egy jó kérdés. Az Örök tél forgatásán elégedettséget éreztem magammal szemben, mert mind Attila, mind a producerek, mind a vágó is dicsért engem. Aztán a bemutatón nagyon rosszul voltam. Miközben néztem a filmet, végig remegtem, és többször meg is hatódtam. Nem a saját alakításom miatt, hanem visszajöttek azok az érzések, amik a forgatáson kavarogtak bennem. Igazából úgy vagyok vele, és sok színésztől hallom ugyanezt, hogy mindig nehéz magunkat visszanézni.