Múlt karácsony-kritika: egy film sosem hallott George Michael-dalokkal

Kicsit korainak tűnhet, hogy már november elején a mozikba kerül a Múlt karácsony című film, amit George Michael Last Christmas című dala inspirált, de ha azt nézzük, hogy néhány boltban és üzletben már szeptember végén Mikulás-csokit és műfenyőket lehetett kapni, kisebb túlzással megkésettnek mondható.

Gondolom, hogy nem vagyok egyedül, mikor azt mondom, hogy a karácsony a kedvenc ünnepem. Az adventi időszakban mindig feldíszítem a lakást, és már hetekkel az ünnep előtt karácsonyi témájú filmeket nézek. Már csak ezért is heves érdeklődéssel vártam Paul Feig filmjét, mert mindig vevő vagyok egy újabb alkotásra, ami valamilyen formában az ünnep köré épül.

Külön fokozta a kíváncsiságomat, hogy a Múlt karácsony alapjául George Michael közismert dala, a Last Christmas szolgált, az pedig már csak hab a tortán volt, hogy a forgatókönyvet az egyik kedvenc színésznőm, Emma Thompson írta. De mit is várok én egy karácsonyi filmtől?

Egyrészt azt, hogy megadja nekem az ünnephez az alaphangulatot, ez nagyjából minden karácsonyi filmben megvan. Másrészt, hogy a megszokott témákon túl – szerelem, család, boldogság – valami pluszt tudjon nyújtani, hiszen önmagában egy karácsonyi film már túl klisés, tele van katasztrófába torkolló ünnepi vacsorákkal, családi vitákkal, mulatságos karácsonyi készülődésekkel, ajándékbeszerzésekkel.

Félreértés ne essék, nem arra készültem, hogy ez a film megreformálja a műfajt, de még a könnyed romantikus-vígjátékoknál is jól esik az embernek, ha a története tartogat valamilyen meglepetést. Amellett, hogy szórakoztasson és megadja az ünnepi hangulatot, azt vártam a Múlt karácsonytól, hogy egy olyan egyediséget hordozzon magában, ami alapján azt tudom mondani, hogy ezt a filmet érdemes volt megcsinálni.

Kate túl van egy életmentő műtéten, azóta pedig reménytelenül csetlik-botlik Londonban, egyfolytában kirakják az albérletből, a barátai is elfordulnak tőle, és mindennek a tetejében egy karácsonyos boltban dolgozik, mint manó, holott az az álma, hogy énekes legyen. Egyszer csak betoppan a lány életébe Tom, aki megváltoztatja Kate világszemléletét és gondolkodásmódját.

A történetről úgy gondolom, elöljáróban ennyi elég, bár ebből kétségtelenül az szűrhető le, hogy egy klisékkel elfűszerezett, rózsaszín cukormázzal nyakon öntött, fullasztó, karácsonyi pudingot kapunk, aminek a puszta látványától is a hányinger kerülget minket. Megmondom őszintén, volt olyan pillanata a filmnek, amikor azt mondtam, hogy ez már teljesen menthetetlen. Pedig nem kevés idő volt arra, hogy egy értékelhető sztorit rakjanak le elénk.

Tudniillik a film producere, David Livingstone nagyjából tíz éve határozta el, hogy Az élet csodaszép című klasszikus mintájára készít egy karácsonyi vígjátékot, aminek alapjául George Michael Last Christmas című dalát választotta. Emma Thompson csak később került a képbe, aki egyedi módon nyúlt az alapanyaghoz. Greg Wise-val, akivel a sztorit rakták össze, és aki nem mellesleg a színésznő férje, úgy értelmezték újra az örökzöld slágert, ahogy nekem sosem jutott volna eszembe. Nem az ötlet volt egyedi, hiszen ezt számos filmben és sorozatban láttuk már, hanem az, hogy mindezt egy olyan dalból kanyarították ki, ami egy teljesen más történetet mesél el.

Nem mondom, a film közepénél volt egy pillanat, mikor megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy ezzel csavarja meg Thompson a történetet, de annyi minden szólt ellene, hogy hamar elhessegettem a gondolatot. Aztán bumm. Jött a csavar, ami mint látható, nem egy kiszámíthatatlan, váratlan fordulat, de mégis eltéríti egy teljesen más irányba, valamint megvilágításba helyezi az egész történetet, és ez az a bizonyos apróság, az a kis plusz, amit vártam a filmtől.

Emma Thompson megadta. No, persze azt hozzá kell tenni, hogy nem egyedül írta a forgatókönyvet. Mellé csatlakozott egy multiplatform-művész, akinek mindig meg kell néznem a nevét, mert elfelejtem… Bryony Kimmings. Nem csoda, ha nem rémlik a neve, teljesen ismeretlen a szakmában, sőt, életében nem volt köze a forgatókönyvíráshoz, és ez sajnos meg is látszik a filmen.

Hozzáteszem, nincs rálátásom arra, hogy a szkript melyik részét írta Kimmings és melyiket jegyezte Thompson, de tény és való, hogy a dialógusok egy bizonyos része borzasztóan bugyuta, valamint a dramaturgia több helyen is tele van sületlenségekkel, és akkor még nem beszéltem a túltolt társadalomkritikáról, a leszbikusokról, a bevándorlókról, a brexitről, és mindarról, amivel Thompson túltolta a filmet. Mint amikor a karácsonyi töltött hús töltelékébe mindent bele akarunk pakolni, ami éppen a kezünkbe akad, ebből is egy kicsit, még abból is egy csipetnyit, végül egy értelmezhetetlen ízorgia sül ki belőle, és rá kell jönnünk, hogy a kevesebb néha több.

Ugyanezt javasoltam volt Thompsonnak. Szép tőle, hogy ezt a karácsonyi történetet egy valóságos világba akarta belehelyezni, de úgy gondolom, hogy mindamellett, hogy a fent említett dolgok fontosak és aktuálisak, főleg a briteknek, ez se nem a megfelelő helye, se nem a megfelelő ideje annak, hogy elkezdjünk azzal foglalkozni, hogy hogyan reagáltak a brexitre az Angliába bevándorlók.

Mert mégis csak van egy fő történetszálunk, két főhősünk, akikre, most hogy ismerem a csavart, több időt és energiát lehetett volna fordítani. Úgy éreztem, túl sok logikátlanság van a filmben ahhoz, hogy a fordulatot komolyan tudjam venni. Márpedig a film azt akarja, hogy komolyan vegyem, de szerintem Thompson és Kimmings néhány részletre nem figyeltek oda, néhány ponton átsiklottak.

Kanyarodjunk el végre a sztoritól, és a színészekre áttérve el is kezdem a sort Daenerys Tar… akarom mondani Emilia Clarke-val. Sokan szidják őt, hogy nem tud színészkedni és irritáló a személyisége; ez a szerep teljesen jól áll neki. Tényleg olyan, mint egy kis karácsonyi manó, akit egyszerűen csak imádni lehet, akár nevet, akár pityereg. Amin viszont nagyon meglepődtem, hogy milyen jó hangja van. Sohasem hallottam őt énekelni, de őszintén mondom, üdítő pillanatai voltak a filmnek, mikor dalra fakadt.

Henry Golding, aki Tomot alakítja, pedig egyszerűen csak lazán tolja a kedves szépfiút, aki folyamatosan azt mondogatja nem csak Kate-nek, de nekünk is, hogy nézzünk fel, nézzünk ki a tenyerünkből, a mobilunkból, legyünk kicsit nyitottabbak a világra, mert nagyon sok mindent nem is veszünk észre magunk körül. Örültem annak, hogy Emma Thompson nem egy olyan férfi karaktert akart elénk rakni, aki megtanítja egy nőnek, hogyan élje az életét. Sokkal inkább egy különös fazont, akinek a szokásai elég bizarrnak hatnak, mégis kedve lenne az embernek vele lógni egész nap. Éppen ezért remekül kiegészíti egymást a két karakter.

A filmben egyébként Emma Thompson nem csak, mint forgatókönyvíró és társproducer, de mint színész is részt vett, ő alakítja Kate édesanyját. Megmondom őszintén, felnevettem jó néhányszor a filmben, de a legtöbbször az ő jelenetei alatt. Még mindig imádom ezt a nőt! Egyszerűen nem tud hibázni.

Paul Feig filmje nemcsak a Last Christmas című számot ismételgeti, a film zenei repertoárjába bekerültek George Michaelnek azon dalai is, amit eddig nem hallhattunk. Ezek közül az egyik éppen a végefőcímnél hallható. Nem titok, hogy a zenész is dolgozott a filmen, még az előkészítés idején, és szerette volna látni a végeredményt, a 2016 karácsonyán bekövetkezett, tragikus halála miatt azonban ez lehetetlen volt. A halálának híre nagyon megrázta az alkotókat is, és egyértelmű volt számukra, hogy ezzel a filmmel előtte is tisztelegni akarnak. Ez érződik is rajta. Az apróbb hibái ellenére érződik az a törődés és szeretet, ami az alkotókban és a színészekben volt, miközben ezt a filmet csinálták.

Összességében a Múlt karácsony nem lesz a kedvenc karácsonyi filmem, de egyáltalán nem mondanám egy rossz filmnek. Sőt, a műfajon belül egy teljesen korrekt, könnyed, egyszerre vidám, humoros és mély alkotás, amit mindenkinek szívből tudok ajánlani.