Downton Abbey-kritika: Egy méltán híres és sikeres sorozat végső lezárása

Az idei év legvártabb filmjei közé tartozott a Downton Abbey. És nem azért, mert követtem a sorozatot, egy percet nem láttam belőle. Pont azért vártam annyira, mert úgy akartam rá beülni, hogy egyáltalán nem ismerem a történetet és a karaktereket. Bátorság vagy ostobaság? Talán ez a két jelző fordulhat meg a fejetekben, ha ezt most olvassátok. És megértem. Egyedi perverziónak tűnhet, hogy mindenféle háttértudás és rálátás nélkül ültem be egy olyan filmre, ami egy hat évadot megélt sorozat végső fináléjának készült. Ami nagyon megmozgatott ebben a filmben, az az, hogy angol.

Nagyon szeretem az angol filmeket, az angol sorozatokat, az angol humort, mindent, ami angol, és köze van a mozgóképhez. A mai napig szívesen veszem le a polcról a Waczak szállót, vagy a Monthy Python filmjeit. Imádom az angol színészeket, Maggie Smith, Sean Connery, Michael Caine, Ian McKellen, és még hosszasan sorolhatnám. Mindig is nagy vágyam volt, hogy egyszer Mr. Bean mellé beüljek a kis zöld Mini-be, hogy egyszer találkozzak J.K. Rowling-val, és megköszönjem neki a Harry Pottert, vagy hogy csak egyszerűen bejárjam azokat a helyszíneket, ahol valamelyik híres filmet vagy sorozatot forgatták. Most, hogy végre láttam valamit a Downton Abbey-ből, szívesen elmennék a Highclere kastélyhoz is, ahol a sorozatot is forgatták, sétálni egyet a gyönyörű zöld birtokon, beszívni egy kis nemesi levegőt, meginni egy jó teát. Bizony, bizony, ennek a filmnek a legelső percében már elfogott az angol feeling. És még most is a hatása alatt vagyok.

Szerintem, amikor a Carnival Films vezérigazgatója, Gareth Neame és az író, Julian Fellowes anno kitalálták a Downton Abbey-t, mint a sorozat alapját, nem gondolták volna, hogy egyszer a világ egyik legnézettebb és leghíresebb sorozatát alkotják meg. Függetlenül attól, hogy nem követtem a szériát, hallottam, mennyi díjat, hazai és külföldi elismerést és milliók szeretetét nyerte el a Downton Abbey. Nagymamám is már többször mondta nekem, hogy nézzem meg ezt a sorozatot, mert szerinte ez nekem tetszeni fog. Való igaz, gyakran nézek kosztümös sorozatokat is. Most már bánom, hogy eddig nem néztem a Downton Abbey-t.

Az idén még egyetlen egy film sem volt rám ekkora hatással, mint ez. Mind a környezet, a szereplők, a díszletek, a jelmezek, a zene, a legapróbb részletek mind tükrözik azt a precizitást és hitelességre való törekvést, amit az alkotók fektettek bele a filmbe. Persze nem vonom kétségbe, hogy már a sorozatban is ezt tartották szem előtt, már csak azért sem, mert úgy hallottam, hogy egy történész szakértő segédkezett a stábnak a sorozat készítésekor, hogy a legteljesebb mértékig korhű legyen minden. Aki egy ízig-vérig természetes filmet akar látni, effektek és mindenféle trükkök nélkül, annak bátran tudom ajánlani a Downton Abbey-t. Na, de feltevődnek a nagy kérdések…

Hiszen egy sorozatnál több epizód van arra, hogy az író felvezessen konfliktusokat, bonyolítsa a szálakat, majd megoldásokat találjon rájuk. Ráadásul a Downton Abbey nem kevés apróbb személyi konfliktust dob fel, amelyeket mind a fő szálra fűzi fel, a királyi pár látogatására. Hiszen erre a jeles eseményre készül a család és a személyzet. Erre van építve az egész történet. De lehet, hogy az írón kifogott ez a forgatókönyv?

Akik követték a sorozatot, azt szokták meg, hogy minden nagyon lassan történik, lassú a történetvezetés, ami nem egyenlő az unalmassággal és a vontatottsággal – félreértés ne essék. Ehhez képest a filmben jó két óra alatt bontanak ki és oldanak meg kisebb konfliktusokat, amelyek több komoly témát is feszegetnek, mint például az öröklés, a homoszexualitás, vagy éppen a „hogyan alakítsuk a jövőnket” kérdését. Mivel nem kevés szereplőt mozgat a film, hiszen elég sok régi karaktert kellett visszahozni, mindenki megkapja a maga kis játékidejét, de lehetséges, hogy ez a fajta „rohanás” szokatlan, már-már frusztráló lehet a sorozat rajongóinak.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy beszéljek kicsit a szereplőkről. Isteniek. Mindenki egytől egyig brillírozik a szerepében, látszik, hogy mindannyian már évek óta a karaktereik bőrében vannak, és hiába telt el három év a sorozat fináléja és a film között, egyikre sem lehet azt mondani, hogy kikopott volna a szerepéből. Akit én kiemelnék – bár egy ilyen gárdából nagyon nehéz – az a már fent említett Maggie Smith, aki ellopja a showt. Az ő jelenetei kimagasló színfoltjai a filmnek. Nemcsak a humoros és szarkasztikus megnyilvánulásai, de a drámai momentumai is frenetikusak.

Aki még nagyon belopta magát a szívembe, az Jim Carter, aki Carsont alakítja, és Lesley Nicol, aki Mrs. Patmore-t, a szakácsnőt játssza. Mellékszereplő igaz, de amikor megszólal, a rekeszizmaink alaposan meg vannak dolgoztatva.

Na, de térjünk rá a második nagy kérdésünkre. Hiszen mégis csak megfordul az ember fejében, hogy amit éveken keresztül az otthonunk kényelmében néztünk a TV-ben, hogyan fest a nagyvásznon. Nos, Kenneth Branagh Gyilkosság az Orient expresszének megtekintése után foglaltam álláspontot amellett, hogy Agatha Christie nem való moziba. Annyira megszoktam már Poirot-ot a TV-ben, hogy egyszerűen összeférhetetlennek érzem a kis belga detektívet a popcorn- és az ülésekbe száradt üdítő szagával átitatott mozitermet.

Lehet, hogy a Downton Abbey esetében ez azért nem zavart engem, mert nem néztem a sorozatot. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy míg a Gyilkosság az Orient expressznél Kenneth Branagh néhol már túl modernre és hollywoodiasra akarta venni a stílust, a Downton Abbey-nél ezt nem érzékelni. Szerintem itt szándékosan ügyletek arra a készítők, hogy az a hangulat és stílus, amit a széria rajongói megszoktak, visszaköszönjön a vászonról is.

És így elérkeztünk a harmadik, és talán legnagyobb kérdéshez, hogy kinek is készült ez a film? Csak azoknak, akik a sorozatot is követték, vagy magával tudja ragadni az átlag mozinézőt is? Én most az utóbbiak táborát erősítem. Az a nagy helyzet, hogy ez a film le se tagadhatja, hogy a sorozat rajongóinak készült. Bizony én is sok mindent nem értettem a történetből, emellett néhány konfliktus és karakterhez köthető szituáció elég légbőlkapottnak hatott. Ha nagyon ki kellene emelni negatívumot, akkor azt mondanám, hogy Fellowes még csak nem is akarta megszólítani a szélesebb közönséget a filmmel, sokkal inkább a széria kedvelőinek akart adni még két órát a Crawley család és személyzetének mindennapjaiból. De nem ez az egyetlen oka, hogy a Downton Abbey egy rétegfilm. Hadd legyek egy kicsit tapintatlanul őszinte, mikor azt mondom, hogy van az az értelmiségi szint, ami alatt nem ajánlott ez a film.

Nyilván nem azok fognak beülni a Downton Abbey-re, akik ódákat zengenek a Jó srácokról, de akik bevállalják ezt a filmet, azok egyúttal vállalják azt is, hogy elfogadják olyannak, amilyen. Angolnak. És ehhez azért nem árt, ha valamennyire jártasak vagyunk az angol történelemben. Legalább azzal legyünk tisztában, hogy ki az az V. György. Emellett jó, ha kicsit ismerjük az angol kultúrát és tudjuk értékelni az angol humort.

A Downton Abbey filmváltozata méltó utódja és egyben végső lezárása egy nem véletlenül híres és sikeres sorozatnak, amit leginkább azoknak tudok szívből ajánlani, akik szereti az angolokat, és legalább egy pici rálátásuk van a sorozatra. Ha a filmiparnak abban a korszakában, amit a szuperhős-mozik és az agyon-vissza újrafeldolgozások határoznak meg, az ilyen apró, de annál értékesebb kincsekre vágyunk, akkor a Downton Abbey tökéletes választás. Ezután a film után az ember szívesen meginna egy jó teát.

(Egy apró jótanács, mivel némelyik mozi vetíti feliratosan is a filmet, én mindenképpen eredeti nyelven javaslom a megtekintését.)