Az év végéig várhattunk 2018 legjobb magyar filmjére

[[video]]Mindenki valami nagy dologról álmodik gyerekkorában. Űrhajós akar lenni, feltaláló, vagy focista, aki a világbajnoki döntőben lő győztes gólt. Mindegy, hogy ki mire vágyik, az álmodozások egyetlen közös vonása, hogy szinte sosem válnak valóra. Reisz Gábor álma valóra vált, azt csinálja, amit a legjobban szeret, ami nélkül el sem tudja képzelni az életét: filmeket rendez. Méghozzá olyan filmeket, amelyek a valóra nem vált álmokról szólnak. Ebből az ellentmondásból akár mélybe húzó drámák is kikerekedhetnének, Reisz Gábor filmjei azonban minden személyes tragédiájukkal együtt is felszabadítóan viccesek. A 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan után a héten került a mozikba második rendezése, a Rossz versek, ami természetes lazaságával, és bájos ügyetlenkedéseivel az év legjobb magyar filmje lett.

Merthner Tamás a harmincas évei elején járó rendező, aki reklámfilmek készítéséből igyekszik eltartani magát. Ennél persze kevés lélekölőbb feladat lehet egy alkotó számára, pláne, ha a csirkemellet kell vonzóbbá tennie a vevők számára. De Tamásnak még csak nem is ez a legnagyobb baja, hiszen a csaja épp most hagyta el. Nem is akárhogy, egy párizsi parkban közölte vele, hogy vége, telefonját nem sokkal később pedig már egy francia férfi vette föl. Tamás összetörten jön haza, és mivel nem érti, mi történt vele, elmerül a múltjában, hogy megtalálja, mikor cseszte el a dolgot. És a merülés nem valami elvont szimbólum, kikel az ágyból és kómásan medencébe veti magát, ahonnan már kamaszként bukkan fel egy vízilabda edzésen.

Reisz Gábor több interjúban is hangsúlyozta, hogy nem szereti viszont látni magát a vásznon, nem rajong érte, ha róla szólnak a dolgok, ha minden körülötte forog. Ehhez képest a Rossz verseket nem csak rendezte, de a főszerepet is magára vállalta, mivel nem talál olyan színészt, aki sikeresen belehelyezkedne abba a sztoriba, ami végül is a rendezőről szól. A film története egy szakítással indul. A filmen és a valóságban is. Reisz Gábort elhagyta egy lány, a rendező pedig a filmbe írta a fájdalmát. Nem ismeretlen a szituáció, hiszen a négy évvel ezelőtti VAN is elsősorban a szakításról szólt, vagyis egy szakítás indította el a lavinát, aminek a végén egy egész generáció bukfencezett lefelé a hegyoldalról.

A VAN a húszas-harmincas korosztály elveszettségéről mesélt, a Rossz versek egy tízessel később, a harminc és negyven közöttiek válságát mutatja be. Mégpedig olyan természetességgel, mintha a dolgok velünk történnének. A könnyed magyar vígjátékok az elmúlt években sokszor futottak kínos erőlködésbe, agyoncsapva minden humorforrást, a Rossz versek egyáltalán nem akar vicces lenni, nem akar felvidítani senkit, nem akar poénokkal dobálózni, és pont ettől lesz ellenállhatatlanul vidám. Még akkor is, ha egy szakításról, és annak következményeként a gyermekkori álmok szertefoszlásáról szól.

Egyszerűen jó nézni. Bármi történik, úgy tűnik, hogy Reisz Gábor minden szituációban ráérez valami olyan igazságra, ami életszagúvá varázsolja a jelenetet. És ehhez második nekifutásra jóval több pénz állt rendelkezésére. A szinte fillérekből készült VAN után a Rossz versek így bátran játszhat különféle stílusokkal, és a rendező nem is riad vissza a paródiáktól, filmes idézetektől: a Fargótól kezdve a Drakulán át a videóklipekig és reklámokig a film szinte tobzódik a vizuális gegekben. Ezek azonban nem szabdalják szét a filmet sőt, a különféle stílusgyakorlatok csak még egységesebb történetet eredményeznek.

Régen minden jobb volt, vagyis azt hiszem, boldog voltam

– mondja a főhős, de a múltba merülésből lassan kiderül, hogy igazán boldog sosem volt. Mindig hiányzott valami, mintha a dolog, amit mindenáron utol akar érni, már mindig előtte járna, vagy, és ez még valószerűbb magyarázat, nem is létezne. Tamás örökké szerelmes akar lenni, de amikor közel kerülhetne hozzá, megriad, és elnémul. Egyetlen eszköze, hogy fájdalmát kifejezze: a költemény, ám hosszú távon a rossz versek sem segíthetnek rajta. Hatásuk mégis meghatározó, és nem csupán a filmcím miatt.

A rossz vers az önkifejezés kudarca. Épp úgy, mint a csirkehúsról készített reklámok. Mint az egész élet. És nem csak Merthner Tamás élete, hanem egy kicsit az egész generációé, és így egy egész korszaké. Az elmúlt harminc év magyar történelme is megelevenedik a Rossz versekben. Persze nem úgy, mint a hivatalos történetírásban, sokkal inkább alulról, vagyis a tömegben álló ember szempontjából. Ebben a tömegben remekül el is lehet ájulni, ahogy azt kiskamaszként meg is teszi a főhős, miközben a hangszóróból Antall József hangját halljuk: „Múlt nélkül nincs jövő.” Szerencsére azonban mindez nem válik olcsó aktuálpolitikává, a természetesség e téren is diadalmaskodik, így minden nagyon ismerőssé és bosszantó volta ellenére végtelenül szerethetővé válik. A baráti sörözés közbeni dohogástól az óriásplakátok kiváltotta vitán át a hazaszeretetről egészen a vasárnapi ebédnél felszínre törő migránsozásig.

Bár saját magát nem tartja színésznek, Reisz Gábor tökéletesen hiteles Merthner Tamás szerepében. Ebben persze segítségére vannak társai, a „profik”. A főhős szüleit ugyanúgy Takács Katalin és Kovács Zsolt alakítják, mint a VAN esetében, és mindketten ugyanolyan remek alakítást nyújtanak, mint az első filmben. De Nagy Katica is üdítő jelenség Tamás exbarátnője szerepében. A legjobbak talán mégis a gyermek- és kamaszkori ének megtestesítői: Seres Donát, Prukner Mátyás és Prukner Barnabás.

Aki magára ismer az útját vesztett generáció tagjaiban, annak azért, aki nem, annak meg azért erősen ajánlott a Rossz versek.

(fib)