Ez azonban nem olyan koncert volt, amely valóban csak egy strigula az ember életében, hiszen a Monkeys teljes pályafutása jóval színesebb, különlegesebb és tulajdonképpen egyre érettebb is. Alex Turner csapata előtt végül az égiek is meghajoltak, hiszen a
18 óra után megérkező vihar a koncert előtt nem sokkal abbamaradt.
A rajongók láthatóan baromira élvezték a saras bulit, mi pedig a Sziget VIP-ből nézve döbbenten szemléltük, hogy mekkora tábor gyűlt össze a brit együttes performanszára.
A résztvevőket megnézve biztosan megállapítottam azt is, hogy ennyire fiatal rajongótáborral rendelkező bandát én még nem láttam a Szigeten. Ugyanakkor igaz, hogy nem tomboltam végig az elmúlt negyedszázadot a legendás Óbudain, de jó néhány remek bulinak lehettem már részese.
Az Arctic Monkeys fellépése azért is volt nagyon érdekes, mert Turnerék legutóbbi albuma minimum megosztóra sikeredett a rajongók körében is. A korong lassúsága azonban nem volt teljesen váratlan, hiszen Turner 2016-ban, nyolc év után készített új albumot The Last Shadow Puppets nevű hobbizenekarával, amely teljesen más stílusú műfajt képvisel. A szakma egyszerűen barokk-popnak becézi ezt a kísérletet.
Az öt év után (2013-ban jelent meg az AM névre hallgató Arctic Monkeys lemez) érkező Arctic sorlemez különböző számai pedig a koncert során természetesen többször felcsendültek. A leglátványosabb csalódottságot Turner a
One Point Perspective című számot követően adta elő, amikor térden énekelve lényegében gyorsan le is csapta a számot és belekezdett a méltán híres
Do Me a Favour-be.
Ugyanakkor Turner végig a maximumon pörgött és abszolút csúcsformában érkezett a Szigetre. Az Arctic Monkeys Tranquility Base Hotel & Casino albuma pedig annak ellenére is egy nagyon izgalmas kísérlet, hogy egy ilyen szintű átpozícionálás szinte az öngyilkossággal ér fel.
Tegye csak be az ember az
I Bet You Look Good on the Dancefloor után a
Star Treatment című számot. Nagyjából ilyen jellegben mérhető a váltás itt.
Természetesen én is szomorú voltam, hogy a
When The Sun Goes Down és a
Fluorescent Adolescent áldozata lett ennek a helyzetnek, de volt
Teddy Picker,
Do I Wanna Know és
R U Mine? is. A bandát pedig mi sem jellemzi jobban, hogy alig 30 éves korukra egyértelmű nagyszínpadi és főidőpontos előadók egy Sziget Fesztiválon. A jelenség ráadásul nem igazán új keletű.
Ugyanakkor, ha a szívemre teszem a kezem, egyértelműen én is azon a véleményen vagyok, hogy a
Gorillaz jobb koncertet hozott, mint az Arctic, de ez az élmény a későbbiekben válik majd tartóssá.
Az Arctic jövőjénél pedig valószínűleg már csak Alex Turneré érdekesebb, aki akár szólóprojektekbe is belevetheti magát a következő évtizedekben.
(Sziki)