A Prodigy még mindig egy ”csoda”

A Campus végre úgy érezte, hogy készen állnak arra, hogy elhívjanak egy olyan csapatot, mint a Prodigy. Ennek ellenére nem működött a kivetítő, ami elég nagy szívás lehetett a leghátul állóknak. Bár anno nem volt ilyen technika, és úgy is tudtuk élvezni a koncerteket, szóval emellett el lehet menni. Azonban a hangosítással is voltak gondok, és olykor nem éreztem mindent a helyén, és nem jómagam voltam az egyedüli, aki ezt megjegyezte. De amikor pont az őrület közepén vagyunk, ez nem nagyon érdekel senkit.
 

Egy Prodigy koncertet csak a közönségben zúzva érdemes végigtombolni. Mi is így tettünk, és belevetettük magunkat a sűrűbe az egyik nagyon jó barátommal, aki persze szintén rajongó. Előttünk volt egy lány, aki többször is, már-már hisztisen megjegyezte, hogy ne lögyböljék már rá a sört. Lehet eltévesztette a házszámot, és inkább valami Céline Dion konci féle hozzáállást várt a közönségtől. Aki úgy érzi, ilyen problémái lesznek, az ne menjen Prodigyre. Megjegyzem, én is véletlenül leöntöttem, és valamikor utána távozott is a hölgyemény.
 

Amúgy teljesen érthető, hogy valószínűleg sok olyan helyi elment a koncertre, aki maximum a Breathet vagy a Firestartert kapta el valamelyik bulin. Láttam olyat is hátul, aki a 12 éves körüli kislányával lesett bele a fellépésbe. Csak nehogy megkérdezze, hogy apu, mit jelent az, hogy „Smack My Bitch Up?” Szóval a Prodigy akárhova is megy, húzóereje van, csak a nagyobb rajongók már tudják, mit fognak kapni.
 

Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy akkor kóstolhattam bele először a Prodigy koncert érzésbe, miután napvilágot látott az ”Always Outnumbered, Never Outgunned” album. A kritikusok többsége akkor nem is nagyon tudta mit kap az arcába, és mindenki vegyesen értékelte az albumot, miközben egy elektronikus zenei mérföldkő volt az asztalukon. Liam Howlett ekkor döntött úgy, hogy a két vokalista, Keith Flint és Maxim Reality most teljesen háttérbe lesz szorítva, helyettük pedig olyan közreműködőket kaptunk, mint Juliette Lewis vagy az Oasisből Noel és Liam Gallagher.

 

Nem lehet elmenni amellett, hogy a The Prodigy agya és zeneszerzője továbbra is Liam. Tréfásan összebeszéltünk az egyik rajongóval, akivel ugráltunk, hogy nyugodtan nevezhetnénk Liam Howlett Bandnek is Prodigy helyett. Egy másik emberke megjegyezte, hogy az a tarajos (Keith Flint) nem igazán csinál semmit, csak ugrál, meg néha ordít. Ez így van, olykor vokáloznak, Maxim MC-ként működik, de a fő feladatuk, hogy mozgásban kell tartaniuk a közönséget. Emiatt lettek ők valamilyen szinten a Prodigy arcai, amíg Liam a háttérben azon van, hogy minden hang a helyén legyen, és tökéletesen szóljon a nóta. Nem is szeret reflektorfényben lenni, egy gyors meghajolás után távozott is a koncert végén a színpadról.


Szóval visszatérve, ezért is van az, hogy az Always Outnumbered, Never Outgunned albumról már nem igazán játszanak semmit élőben, ami elég nagy kár. Most a 2009-es és 15-ös albumot kellett keverni régi klasszikusokkal, amikben ott volt vokalistaként Keith és Maxim. Akármennyire csinálhatna egy szólóprojektet a zeneszerző Liam, ez a két őrült kell a zenekarba és a színpadra, mert nélkülük tényleg nem lenne olyan a Prodigy érzés.

 

Azon lehet vitatkozni, hogy Rob Hollidaynek (Marilyn Manson egykori gitárosa) mennyire kell csiklandoznia a gitárt, de bőven van szerepe az élő hangzásban, és nem lenne ott folyamatosan 2008 óta, ha nem érezné jól magát a színpadon a csapattal. Leo Crabtree közben a dobokat üti, ami remekül kiegészíti a Liam által előállított elektronikus zenei dallamokat és ütemeket. A Prodigy élőben még mindig rohadt jól szól, és ezért tud minden egyes számot gyakorlatilag szünet nélkül végigtombolni a közönség. Az én ingem a klasszikus ”Everybody in the Place” után úgy nézett ki, mintha most zuhanyoztam volna le ruhában, és nem azért, mert engem is leöntöttek.


A setlist tökéletesen fel volt építve, és nagyjából megegyezik azzal, amit ebben a hónapban a spanyolországi fellépéseken letoltak. Onnan még szívesen átemeltem volna a Poisont, de nem akarok telhetetlen lenni.

 

A Prodigy elhozta azt a színvonalat Debrecenbe, amit csak ők tudnak, és megmozgatták az egész várost. Lehet még a környező lakóházakban is táncra perdültek páran, és énekelték a nagymamák, hogy: „You're no good for me, I don't need nobody, don't need no one, that's no good for me”, aztán Start the Dance! (Torony)