The Weeknd – Starboy (albumkritika)

Alig egy évvel ezelőtt, az előző The Weeknd album, a „Beauty Behind the Madness” kapcsán azt írtam, hogy Tesfaye a mai könnyűzenén belül már egy magasabb ligában játszik.  Ha az elmúlt évet végignézzük, nem tévedtem nagyot: Grammy-díjak, elképesztő népszerűség, sztárstátusz mind-mind kipipálásra került a kanadai srác listáján. Egy ilyen utat folytatni hatásosan nem egyszerű, de a Starboy-jal nagyjából sikerült a szintet tartani: kapásból már kitermelt magából két remek slágert (Starboy, False alarm), a megjelenését követően első helyen nyitott a Billboard albumeladásokat összegző 200-as listáján, valamint The Weeknd a Spotify-on is az egy nap alatt legtöbbet streamelt előadó lett.

Azt le kell szögeznünk, hogy egy ekkora sztárnál már nem aprózzák el a soron következő megjelenés készítési folyamatát: majd’ 40 főt számol a lemez megalkotásában közreműködők létszáma: az olyan bevált szakik mellett, mint Max Martin, vagy Peter Svensson, pár dalban mindenki kedvenc robotemberei, maguk a Daft Punk tagjai gondoskodtak a produkció kifogásolhatatlan minőségről. A hangzás a francia páros közreműködésének megfelelően kissé elektronikusabbá vált a pop-on belül; pár dalban pedig a 80-as évek szintire épülő zenéje is felsejlik. A rengeteg producer, és társszerző mellett The Weeknd azonban így is elérte, hogy az album személyes hangot üssön meg: szinte minden számban a népszerűség és a sztársághoz tartozó kiüresedést, és elégedetlenséget eredményező bohém életmód áll a középpontban. Ezek az élmények legerősebben talán az „Ordinary life”-ban jelennek meg: „Heaven knows that I've been told/Paid for the life that I chose/If I could, I'd trade it all/Trade it for a halo” féle sorokban Tesfaye bűntudattal együtt énekel arról, hogy ez a túlhajtott életforma hová vezethet.

 

Őszintének ható lemez tehát a Starboy, azonban nem nélkülözi a hibákat: a 18 szám nemcsak elsőre, de többszöri hallgatásra is soknak hat, pár szerzemény feledhető, ráadásul némelyeket nem egyszerű megkülönböztetni egymástól. Ezt az feladatot ráadásul nem könnyíti meg az sem, hogy a három legfülbemászóbb dal (Starboy, Party Monster, False Alarm) rögtön a lemez elején, egymást követően veszi célba hallójáratainkat. Kicsit olyan érzés ez, mintha a puskapor nagy részét az elején ellőnék, utána pedig a megmaradt anyaggal szerénykednek és próbálják beosztani a hátralévő időre. Érdemes még megemlíteni azt is, hogy a dalokban megszólal még Kendrick Lamar („Sidewalks”), valamint Lana del Rey is, utóbbi közreműködése a "Stargirl Interlude" című átkötőben azonban igencsak felejthetőre sikeredett. A felsorolt hibák azért senkinek se vegyék el a kedvét a lemez meghallgatásától: a 18 számból biztosan talál magának szeretnivalót az, aki nyitott a mai popzenére.

A The Weeknd a Starboy-jal hozta a kötelezőt: a néhány sláger mellé azért több remek dal is jutott a korongra, amik ráadásul témájukat tekintve is érdekesek tudtak maradni. Összességében az album nem szól akkorát, mint az egy évvel ezelőtti „Beauty Behind the Madness”, azonban Tesfaye helyét sikerrel erősíti meg a jelenkor csillagai között, hogy aztán odafent starboyként kedvére bóklászhasson a következő albuma eljöveteléig. (GaVRoS)