Sting – 57th & 9th (albumkritika)

Sting zenei karrierje az elmúl majd’ másfél évtizedben a kísérletezés jegyében telt: a 2003-as „Sacred Love” még nagysikerű „Brand New Day” című album poppos vonalát követte. Ezt követően azonban más vizekre evezett a New York-ban élő angol énekes: 2006-ban John Dowland középkori lantzenész műveit feldolgozó lemezzel állt elő (Songs from the Labyrinth), majd kevésbé ismert karácsonyi dalokat énekelt a 2009-es „If On A Winter’s Night”-on. A bevezetőben már említett, „The Last Ship” címre keresztelt LP-n pedig a lassú tempójú, merengő dalait a kelta zenére jellemző hangszerekkel bolondította meg. A fentiek mellett még arra is maradt ideje és energiája, hogy a korábbi zenésztársaival összeállva a The Police énekeseként egy hatalmas világkörüli nosztalgiaturnét nyomjon (aminek egyik legnagyobb, Buenos Aires-ben adott buliját egy remek koncertkiadvány, a „Certifiable” örökítette meg). Sting 2015-ben aztán ismét stúdióba vonult, azzal a céllal, hogy egy, az elektromos gitárokra épülő, rockos hangzású anyaggal álljon elő. Ebből lett az „57th & 9th”.

A mindössze 37 perc hosszú, 10 számot tartalmazó lemez legfőbb inspirációja Sting elmondása alapján az utazás élménye volt (a cím maga is ehhez kapcsolható: azt a New York-i kereszteződést jelöli, amit az énekes rendszeresen érintett a stúdióba tartó útja során). A nyitódal, a „Can’t Stop Thinking About You” a témához igazodva egyből fel is pörgeti a hangulatot. Nem is véletlen, hiszen ez a slágerszám, amit legelőször tettek elérhetővé a nyilvánosság számára. Maga a track a kései The Police dalait idézi, pár pillanata akár a nagy klasszikus „Every Little Thing She Does Is Magic” –be is beleilleszthető, összességében remekül működik, egyből bemászik a fülekbe. A sort a „50 000” folytatja, itt az utánérzés még erősebb, gyakorlatilag, mintha az „Invisible Sun” című szám lenne újragondolva, a végeredmény bár kellemes, de folyamatosan eszünkbe juttatja az eredetit, amihez azonban nem ér fel.  A dal ettől függetlenül szövegében gyönyörű tisztelgés az elmúlt időszak elhunyt nagy sztárjai (Lemmy, Bowie, Prince) előtt: „Rockstars don’t ever die, they only fade away”-féle sorok sokat elárulnak az őket övező sztárkultuszról, és annak halványulásáról. Ezt követően a lemez kicsit lassabb tempóba kapcsol: a „Down Down Down”, és a „One Fine Day” kettőse nem igazán hagy mély nyomot, majd a „Pretty Young Soldier”-ben pedig az előző albumra jellemző történetmesélés is előkerül. Az ezt követő „Petrol Head” azonban a lemez legjobbja: igazi karcos hangzású rockzene, Sting hangja is ebben érvényesül talán a leginkább. Sajnos felpörgetett hangulat a soron következő „Heading South On The Great North Road”-dal és „If You Can’t Love Me”-vel ismét leül. A lemezt a sejtelmes hangulatú, és arab zenei elemeket tartalmazó „Insallah” és az akusztikus „The Empty Chair” zárja, előbbi egyértelműen az album csúcspontjaihoz tartozik.

A pörgős kislemezek miatti felfokozott várakozást sajnos nem sikerült kielégítenie az „57th & 9th”-nek. Egy tempós rockalbumra vágyott mindenki, de a három, előzetesen kiadott számon kívül gyakorlatilag csak lassú és többségében hamar elfeledhető dalokra futotta most Sting-től. Nagy kár, mert ha sikerült volna kicsit több életet belerakni a lemezbe, akkor igencsak megszínesíthette volna ezt a szürke novembert, így azonban gyorsan a feledés homályába fog veszni ez az album. Talán majd legközelebb… (GaVRoS)