Amcsi indie rock: Interpol

Az Interpollal kapcsolatban nem kevés aggodalom volt bennem, ugyanis az együttes a sötét, kissé magába forduló zenéjét szereti mindenféle teátrális elemektől mentesen előadni (értsd: kiállnak a színpadra, eljátsszák a számokat, és lemennek a színpadról). A kezdési időpont szerencsére tökéletes volt, háromnegyed 12 után teljesen megtelt az A38 sátra, a közönség lelkesen várta búskomor dalokat.

A félelmeimet a nyitásként eljátszott Say Hello To The Angels szerencsére teljes mértékben eloszlatta, öröm volt átélni a klasszikus számokat, miközben a hallgatóság megfigyelhette Daniel Kessler jellegzetes gitárjátékát, és Paul Banks méltóságteljes énekét. A koncert azért persze nem volt tökéletes, a setlist gyenge pontjai között mindenképpen meg kell említeni a tavalyi El Pintor albumról játszott 3 számot (Anywhere, My Blue Supreme, Everything Is Wrong). Természetesen ezek sem kifejezetten rossz dalok, azonban az olyan tökéletes slágereket, mint például a Narc, vagy az Evil, és az olyan brutálisan kemény számok mellett, mint a The New, vagy a Not Even Jail egyszerűen nem rúghatnak labdába. A csapat igyekezett többnyire visszanyúlni a Turn On The Bright Lights és az Antics korabeli szerzeményekhez, azonban fájó pontok így is maradtak. Hiába hangzott gyönyörűen a lírai Pioneer To Falls, az NYC-t, az Obstacle 1-t vagy akár Heinrich Maneuvert valószínűleg szívesebben hallgatta volna a közönség, ha már egyszer eljött egy Interpol koncertre.

A szerencsére azonban zeneileg a csapat nagyon kitett magáért, a dalok erőteljesen és jól szóltak, amiért a közönség nagyon hálás volt, ez pedig az együttes tagjaira is visszahatott, ugyanis ennyit mosolyogni sem Paul Bankst, sem Daniel Kesslert nem láttam a korábbi koncertfelvételeken a számok között. A fentiek miatt talán az sem volt véletlen, hogy az amúgy szoros fesztiváli menetrendtől szokatlan módon még egy ráadás dalt is játszottak, ami nem volt más, mint az egyik leghipnotikusabb Interpol szám: az Untitled.


Végeredményben egy élvezetes koncertet adott a banda, sajnos voltak negatívumok (az új számok, illetve azok szerepeltetése a régiek kárára), de összességében elégedetten jöhetett ki hajnali egykor az a38 sátrából az, aki némi sötét post-punk zenére vágyott. Hazafelé ballagva azonban megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy azok, akik bő 10 évvel a csúcskorszakuk után ilyen megszólalásra képesek, milyenek lehettek 2005 környékén az eredeti basszusgitárossal, Carlos D-vel felállva…