Az ókor nyolcadik csodájának hívják a Csendes-óceáni Velencét, bazaltból és korallból épült a vízi város

Néha a művészet és az építészet megkérdőjelezi a korábban megvalósíthatónak hitt dolgokról alkotott elképzeléseinket, és azt, hogy mire voltak képesek elődeink. Kiváló példa erre Nan Madol elhagyott megalitikus fővárosa, amely a Csendes-óceánban, a Mikronéziai Szövetségi Államokban található Pohnpei szigete melletti lagúnában fekszik.

A romváros napjaink egyik nagy régészeti rejtélye, és néha "Atlantisznak", a "világ nyolcadik csodájának" vagy a "Csendes-óceán Velencéjének" is nevezik.

Kevés olyan történelmi hely van a Csendes-óceánon, amely annyira izgalmas, mint Nan Madol. Pohnpei fő szigete és Temwen-sziget között elkülönülve már a Kr. u. első vagy második században emberi tevékenység színhelye volt. A szigetek építése a 8. vagy 9. században kezdődött, a jellegzetes megalitikus stílus kialakulása pedig Kr. u. 1180-1200 között kezdődött.

Nan Madol az őslakos pohnpeiek kiemelkedő politikai és spirituális központja volt, amíg el nem hagyták. A város 1200 és 1700 között vallási központként, királyi enklávéként, erődítményként, városi piactérként és Pohnpei szigetének legfőbb kormányzati székhelyeként működött.

A pohnpei-i szájhagyomány szerint Olisihpa és Olosohpa, két testvér, akik kenuval utaztak, és az istenek segítségével varázslattal építették Nan Madolt, voltak az első saudeleur, akik partra szálltak a szigeten. 

A helyi pohnpeiek annyira meghatódtak ettől, hogy arra bátorították a saudeleurt, hogy házasság révén csatlakozzon a törzsükhöz. Végül az egyik testvér elhunyt, a másik pedig királlyá koronáztatta magát. A Saudeleur Nan Madolt építtette a földművelő isten, Nahnisohn Sapw templomának, akit a saudeleuri nemesség imádott.

Ami meglepő, az az évszázadokon át hagyományozott szóbeli történet és a térségben végzett régészeti ásatások során feltárt bizonyítékok közötti kapcsolat. A szóbeli hagyományok például utalnak a szigetekbe vágott kis csatornákra, amelyek lehetővé tették a szent angolnák bejutását a tengerből, hogy a fogott tengeri teknősök feláldozásával tiszteleghessenek előttük. A későbbi ásatások során mind a kis csatornák, mind az áldozati teknősök nyomaira fény derült.

A lagúnába épített város egy sor kis mesterséges szigetből áll, amelyeket csatornahálózat köt össze. Nan Madol az egyetlen fennmaradt ősi város, amely korallzátonyra épült.
Nan Madolt egyesek a "világ nyolcadik csodájának", mások pedig a "Csendes-óceán Velencéjének" nevezik. A Velencére való utalás a 100 mesterséges szigetet összekötő, 200 hektáron elterülő, bazaltból és korallsziklákból épült csatornákból ered.

A terület magja kőfalakkal körülvett, körülbelül 1,5 km hosszú és 0,5 km széles területet foglal magába, és közel 100 mesterséges szigetet tartalmaz - kő- és koralltöltéses platformokat -, amelyeket árapálycsatornák határolnak.

A bazalt- és korallszikla-építményeket a 13. századtól a 17. századig kevesebb mint 30 000 ember építette, és össztömegüket 750 000 tonnára becsülik.

Rufino Mauricio régész azzal a megállapítással, hogy négy évszázad alatt Pohnpei lakói évente átlagosan 1850 tonna bazaltot szállítottak - és senki sem tudja pontosan, hogyan tették ezt -, segít perspektívába helyezni ezeket a hatalmas mennyiségeket.

A közvetlenül a vízfelszín alatt található természetes korallalapzat támasztja alá az építményeket. A Nandauwas, egy 25 láb magas falakkal körülvett királyi templom a legnagyobb épület. A pohnpeiek ismeretlen módszerrel süllyesztették a hatalmas köveket a lagúnába, mivel nem rendelkeztek kifinomult búvárfelszereléssel és olyan kötőanyagokkal, mint a beton.

Az épületmaradványok és a csatornák elég stabilak ahhoz, hogy a látogatók még az évszázados elhagyatottság után is bejárhatják Nan Madolt csónakkal. A teljes épületegyüttes méltó tisztelgés a pohnpeji építők által alkalmazott fejlett technikák előtt. A kőépítészet léptéke és kiválósága, a mesterséges szigetecske-építés és a partvonal módosítása hozzájárul a helyszín jelentőségéhez, ahogy ebből a videóból is kiderül:

Úgy tűnik, hogy a Saudeleur-dinasztia mélyen vallásos és néha kegyetlen volt. A szájhagyomány szerint a Saudeleur arisztokraták későbbi generációi egyre elnyomóbbá váltak, és gyakran éhínségre kényszerítették a bennszülött pohnpeieket.

Isokelekel, a harcos hős 1628-ban inváziót vezetett Pohnpei szigetére, és meghódította a saudeleur törzset. A pohnpei legenda szerint Isokelekel félisten volt, a pohnpei viharistenség, Nahn Sapwe bosszúálló fia, aki megelégelte Nahnisohn Sapw és a Saudeleur zsarnokságát. A történészek szerint Isokelekel a szomszédos Kosrae szigetéről származó mikronéziai telepesek egy csoportját vezette. Az elnyomott pohnpeiai nép segítségével Isokelekel győzelemre vezette harcosokból, nőkből és gyermekekből álló harci csapatát. Nan Madol jelentősége a pohnpeiek számára a Sandaleur elvesztése után csökkent, és a 18. században végleg elhagyták.