Rájöttek annak a sivatagi növénynek a titkára, amely szinte halhatatlan

A velvícsia nem tartozik a legszebb növények közé, hiszen természetes élőhelyén úgy néz ki, mint egy döglött polip, amelynek félig elszáradtak a karjai. Ez persze nem is csoda, hiszen a leplesmagvúak törzsébe tartozó virágos növény Afrika sivatagos részein honos, és akár a több ezer éves kort is megérheti.

A Namib-sivatagban annak ellenére ritkán hull eső, hogy közvetlenül az Atlanti-óceán partján fekszik. A hideg Benguela-áramlás viszont arrafelé annyira lehűti a levegőt a víz fölött, hogy a szárazföldre szinte egyetlen csepp pára sem jut.

Ilyen körülmények közt kell tengődnie a velvícsiának, amely becsülettel állja is a sarat. Az egyes példányok átlagéletkora 500–600 év, és lényegében csak a hajnali pára segítségével tudnak táplálkozni, amelyet vékony csíkokra hasadozó levelei vesznek fel.

A növény vastag gyökere jó mélyre hatol a talajba, és arra is képes, hogy tápanyagot raktározzon magában. Sokan halhatatlannak tartják, mivel élettartama jócskán meghaladja az emberét, illetve a legszívósabb állatokét.

Most azonban úgy tűnik, hogy a velvícsia végre feltárta a tudósok előtt a genetikai titkát. Mindössze két levelet növeszt, azokat viszont folyamatosan, és csupán azért tűnik bokrosnak, mert a levelei egyre több szalagra szakadnak szét. Valójában a növény növekedése sohasem áll meg – ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy elpusztult.

A legidősebb példányok életkora akár a 3000 évet is elérheti, vagyis a vaskor óta velünk vannak, nagyjából azóta, hogy a föníciai ábécét kitalálták. A tudósok szerint a velvícsia azért ilyen elképesztően szívós, mert 86 millió éve történt egy hiba a sejtosztódás során, és ezáltal a növény teljes genomja megduplázódott.

A kettőzött gének jellegzetessége, hogy megszabadulhatnak eredeti funkciójuktól, és újakat vehetnek fel. Mindez azonban jelentős energiafelhasználással jár, ami a növényt elvileg jelentősen megterhelné a mostoha körülmények között.

A velvícsia azonban megtanulta, hogyan némítsa el a felesleges DNS-szekvenciákat, amit szaknyelven DNS-metilációnak neveznek. A növény ezáltal sokkal takarékosabb működésre képes, ezt pedig nekünk is érdemes lenne eltanulnunk tőle, hiszen a melegedő klíma miatt egyre több szomjúságtűrő növényt kellene termesztenünk az emberiség táplálása érdekében.