Vajon miért nem lépnek kapcsolatba velünk a földönkívüliek? A válasz hátborzongató lehet

Hallottál már a Fermi-paradoxonról? Ha még nem, nagyon röviden a következőkről van szó: 

Enrico Fermi olasz fizikus 1950-ben egy érdekes ellentmondásra hívta fel a figyelmet. Eszerint – tekintettel az Univerzum életkorára és a rengeteg égitestre – viszonylag nagy a valószínűsége, hogy az emberiségen kívül más, idegen életformák is léteznek a világegyetemben. Ha azonban így van, felmerül a kérdés, hogy miért nem lépett még kapcsolatba senki sem az emberiséggel? Ha a nagy számok törvénye alapján annyi más – nálunk sokkal magasabb fejlettségi szakaszban lévő – civilizáció van odakint, miért nem küldött még senki sem üzenetet nekünk, miért nem találtunk még egy apró bizonyítékot sem az idegenek létezésére? Miért nem fedeztünk fel egyetlen idegen űrszondát, űrjárművek vagy rádióadást a Tejútrendszerben?

A paradoxonra adott válaszok az optimistától az egyenesen ijesztő magyarázatokig terjednek.

Könnyen lehet, hogy egyszerűen nem kerestünk elég sokáig, és még nem is hagytunk magunk után olyan követhető nyomot, amely alapján az űrlények megtalálhattak volna minket.

Az is lehet, hogy az idegen civilizációk sem jutnak el odáig, hogy képesek legyenek kapcsolatba lépni más fajokkal, mert elpusztítják önmagukat jóval azelőtt, hogy feltalálnák az ehhez szükséges technológiát.

A spektrum hátborzongató végének legszélére esik a Sötét Erdő elmélete, amelyet Liu Cixin A sötét erdő című sci-fi regényében vázolt fel.

Az elmélet szerint minden civilizációt a saját túlélési ösztöne vezérel. Még ha a Világmindenség felfoghatatlan nagyságát is vesszük figyelembe, a kiak­názható energiamennyiség véges, így a jelenlevő, fejlődni és terjeszkedni vágyó civilizációknak nemes egyszerűséggel nem áll érdekükben osztozkodni a többiekkel. 

Óvatos léptű vadászként rejtőzködünk a sötét erdőben.

^{Forrás: Profimedia}

Eszerint a felfogás szerint gyakorlatilag egy hatalmas öngóllal, öngyilkos küldetéssel érne fel, ha egy civilizáció különféle módokon, akár kapcsolatkeresés céljából felhívja magára a figyelmet. Valójában vadászként rejtőzködve kell osonnunk az Univerzum sötét erdőjében ahelyett, hogy céltáblát ragasztva magunkra, integetnénk az ellenségnek. 

„A világegyetem egy sötét erdő. Minden civilizáció egy fegyveres vadász, aki szellemként, hangtalanul sétál át a fák között, finoman félrelökve az utat elzáró ágakat.” 

Előfordulhat, hogy vannak jóindulatú civilizációk, a könyv szerint azonban nincsen módunkban megismerni az idegen fajok szándékait, ugyanis a jóindulatú élet is ellenségessé válik, ha a korlátozott erőforrásokkal rendelkező világegyetemben két társadalomnak ugyanazokra az erőforrásokra van szüksége.

Ezen tényezők figyelembevételével a könyv azt sugallja, hogy minden intelligens életnek az a legbiztonságosabb forgatókönyv, ha minden más életformát kiirt, mielőtt ugyanezt megtehetnék velük.

„A vadásznak óvatosnak kell lennie, mert az erdőben mindenhol hozzánk hasonló, lopakodó, ellenséges hajhászok vannak. Ha más életre bukkanunk – legyen szó egy másik vadászról, egy angyalról vagy egy démonról, egy védtelen csecsemőről vagy egy totyogó öregemberől, tündérről vagy félistenről –, csak egyet tehetünk: tüzet kell nyitni” 

– olvasható a könyvben.

Az elmélet szerint valószínűleg, ha léteznek idegenek, csupán gyakorlati okok miatt nem indítottak még támadást ellenünk. 

Tegyük fel, hogy az ellenség egy romboló flottát küld egy másik csillagrendszerbe. Mire a flotta eléri a célpontot, a megtámadott faj évszázadokkal vagy akár évezredekkel előrébb lép, miközben a flotta ugyanazon a technológiai szinten marad, mint mikor elindították.

Emiatt a legtöbb civilizáció számára az a legelőnyösebb lépés, ha addig rejtőzködnek az erdőben, ameddig csak tudnak.