Úgy érzed, hogy barátaid csalónak tartanak? Ez az imposztor-szindróma

Ha igen, akkor azt kell, hogy mondjuk: az érzés nem ritka, és már orvosi neve is van. A krónikus önbizalomhiány, önmarcangolás az úgynevezett imposztor-szindróma, ami főként a túlhajszolt embereket sújtja. Igen, ahogy írjuk, legtöbbször a legszorgalmasabb és legtehetségesebb emberek szenvednek tőle (főként nők), akik, ha el is érnek valamit, azt gondolják magukról, hogy semmihez sem értenek, és csak azért van jó állásuk, mert jól hazudnak, és bizonyára jól adják el magukat. Tehát imposztorok.

Az 1978-ban Pauline Rose Clance és Suzanne Imes pszichológusok által definiált tünetegyüttes lényege, hogy valaki azt hiszi, csakis a vak szerencsének köszönheti sikereit, nem tehetségének vagy képzettségének.

A kutatások folytatódtak, és azóta néhány pontban összegezték, hogy kik a legjobban érintettek:

• A maximalisták, akik túl magas elvárásokat támasztanak magukkal szemben, és még akkor is csődtömegnek érzik magukat, amikor a kitűzött céljaik 99 százalékát elérték.
• A született zsenik, akik, ha valamiért mégis nehezebben sajátítanak el egy területet, úgy érzik, hogy semmiben sem elég jók. Hozzászoktak ahhoz, hogy könnyen tanulnak, és amikor egy kis erőfeszítést kell tenniük, az agyuk azt az üzenetet közvetíti feléjük, hogy imposztorok.
• A magányos farkasok, akik megszokták, hogy mindent megoldanak egyedül, ám ha mégis segítséget kell kérniük, rögtön úgy érzik, hogy az eddig elértek sem az ő érdemük.

Arra, hogy ez miért történik, miért alakul ki, mint a mentális betegségek többsége esetén, nincs egy konkrét válasz. Több kutató személyiségjegyekkel, szorongással vagy neurózissal hozza összefüggésbe, míg mások a családi környezetet vagy más viselkedési okokat teszik felelőssé. Utóbbi alatt értenek például gyerekkori emlékeket arról, amikor esetleg rossz jegyet kaptunk, vagy a kapott jegy nem volt elég jó a szülőknek, esetleg a testvérünk sokkal jobban teljesített, mint mi. Ezek akár egy életre mély nyomokat hagyhatnak bennünk, amik imposztor-szindrómához vezethetnek.

„Az emberek sokszor úgy érzik, a szeretet folyamatosan ki kell érdemelni, azért teljesíteni, dolgozni kell. Ez pedig egy önsorsrontó ciklussá válhat”

– mondta a Time magazinnak a téma egyik szakértője, Audrey Ervin. A szakértők szerint az emberen kívülálló, környezeti okok, mint a diszkrimináció és kirekesztés is nagy szerepet játszik ennek az érzésnek a kialakulásában.

A szakemberek szerint az imposztor-szindróma kezelhető, ám ez is, mint minden más, odafigyelést igényel.

Valerie Young pszichológus a Time magazinnak azt mondta, hogy először is – ahogy más mentális betegségek esetén – beszélni kell róla. Olyannal is, aki nem szenved hasonló önmarcangolástól, és olyannal is, aki igen. Utóbbi azon segíthet, hogy a szenvedő fél nem érzi magát egyedül, előbbi pedig abban, hogy megtapasztalja, hogyan gondolkodnak azok, akik nem látják a teljes életük csődjét egy hibában. Emellett tudatosan kerülni kell a másokhoz való hasonlítgatást, mivel azon túl, hogy semmi értelme, borzasztóan káros. Young szerint

a fő különbség azok között, akik imposztor-szindrómában szenvednek és azok között, akik nem az az, ahogy az előttük álló kihívásokra reagálnak.