Egyetlen mondattal tették tönkre az életét újjáépítő hajléktalant, már nem volt visszaút számára

Vannak helyzetek, amikor egyetlen jó szó, vagy tett elég ahhoz, hogy valakinek az élete megváltozzon. Sajnos ugyanez igaz arra is, amikor a rossz irányba mozdulnak a dolgok. Sosem tudhatjuk, hogy a mondataink hogyan hatnak másokra, ösztönzik vagy éppen még mélyebbre taszítják. Ebben a történetben mindkettőre példát találhatunk, a vége viszont szívszorító, pedig történhetett volna másképp is. A neveket megváltoztattuk, hogy a szereplők ne legyenek felismerhetők.

„Az ezredfordulón egy kocsmában dolgoztam, egyszemélyes, segítség nélkül, de egyszerre elfért akár ötven ember is, és szinte végig telt házzal. Egyfolytában rohangáltam az asztalok és a pult között, mosogattam, kiszolgáltam 06-22 között. Volt egy Imi nevű hajléktalan, szakállas, koszos, torzonborz, de végtelen emberi és tisztelettudó. Volt régen felesége és két gyereke, elváltak, ő otthagyta a lakást a családjának, le volt százalékolva, így került utána végleg utcára. Tudjuk mire elég egy rokkantnyugdíj. A családja elhagyta teljesen, gyerekei sem keresték, az anyjuk ellene nevelte őket. Amit kapott pénzt, nálam iszogatta le, de szigorúan napi két deci bor, három deci szóda kombinációval. Sokat csesztettem, menjen el a szállóra, ott meg tudott volna mosdani, levágták volna a haját, kimossák a ruháit.”

„Egyszer csak nem hittem a szememnek, egy teljesen ismeretlen ember nézett vissza rám a pult mögül, tiszta volt, frissen illatozott, a haja rövid, szakállát teljesen levágatta, csak a cinkos szempárról ismertem meg. Boldog volt és büszke és én is az voltam rá. Munkát ajánlottam neki, ha mikor én dolgozom, leszedi és letörli az asztalokat, hordja a poharat, kap tőlem bort-szódát, ahogy kéri. Megegyeztünk, majd közölte, míg dolgozik, csak szódát kér, majd este adjam neki az italt, mintegy jutalomként. Mindig tisztán jött, rendben volt a ruhája.”

„Ez tartott egészen addig, míg egyszer a tulaj be nem jött, meglátta őt és kizavarta, üvöltve szégyenítve meg az egész kocsma előtt. Majd velem is közölte, hogy a hely erre a szintre nem süllyedhet le, ide többet nem jöhet be, de ha mégis, engem is kirúg. Imi megsemmisítve kiment, szó nélkül, a kocsmában ülő emberek szeméből sütött a tulaj felé a megvetés.”

„Imi még párszor visszajött, szigorúan az ajtóig, újra nőtt a szakálla és a haja, kezdett újra koszos és büdös lenni, szeméből eltűnt a csillogás. Aztán nem jött többet, később tudtam meg, hogy meghalt, leitta magát pár társával egy elhagyattot ház padlásán és bennégtek. Elég volt egy ember, hogy felemelje, hogy higgyen, és elég volt egy ember, hogy újra semminek érezze magát. Büszke vagyok, hogy ismertem őt, nyugodjon békében’”

– áll a szomorú megemlékezésben.