Az igazi Petőfi Sándor kibírhatatlan alak volt: felettesei alig bírták elviselni, szüleivel hamar összeveszett, és az osztrák császári seregben is szolgált

Ha van Magyarországon költő, akinek az életével, munkásságával legalább nagy vonalakban tisztában van szinte mindenki, akkor az Petőfi Sándor. A rendkívül fiatalon, máig nem száz százalékos bizonyossággal tisztázott körülmények között elhunyt költőnktől a "Talpra magyar, hí a haza..." kezdetű versét (Nemzeti dal) mindenkinek meg kell tanulni az iskolában - és hát Petőfi Sándor a költészetben mutatott tehetségével valóban ki is érdemelte, hogy nagy művészként legyen számon tartva.

A ma a kortárs költészetben uralkodó tendenciák miatt sokan "ódivatúnak" tartják Petőfit, verseit pedig "egyszerű"-nek - ez azonban nem igazán állja meg a helyét. Petőfi valójában fantasztikusan bánt a nyelvvel, az egyszerű rímeléssel írott, már-már rigmusnak is beillő verseit nem azért írta olyanra, mert csak olyat tudott, hanem azért, mert így akarta.

Ennek a véleménynek a megfogalmazáshoz az emberek részéről bizonyosan hozzájárul az iskolai oktatás is, ahol valóban inkább az Anyám tyúkja és a tényleg nem túl bonyolult módon megírt Nemzeti dal kerül előtérbe - de ha esetleg felcsapunk egy Petőfi-összest (a költő nem túl hosszú pályafutása alatt több mint 1000 verset írt), akkor már találhatunk hosszabb, bravúros, igen-igen "progresszívnek" mondható verseket is: a Petőfinél sokszor előforduló népies megfogalmazások messze nem a költő "egyszerűségét" jelzik, pusztán egy költői eszköz, ráadásul a 19. század közepén, a nemzeti romantika korában pontosan ez a stílus számított előremutatónak és modernnek, hasonlóan például a ma rendkívül nagy népszerűségnek örvendő rap-zenéhez.

A most mozikba kerülő, meglehetősen nagy költségvetéssel forgatott (ez lett minden idők legdrágább magyar filmje) film kapcsán (részletes kritikánk holnap lesz elérhető) Petőfi Sándor alakja ismét az érdeklődés középpontjába került, és a közelgő március 15-e miatt is úgy éreztük, hogy illene valamilyen módon megemlékezni róla, ezért kigyűjtöttünk pár érdekességet éltének egy olyan részéről, ami nem a művészet volt, hanem a másik nagy "szerelme" - a katonáskodás.

Petőfiről, mint a szabadságharc költőjéről ugyanis valószínűleg nem sokan tudják, hogy katona karrierjét nem a forradalom alatt kezdte, hanem már korábban is szolgált a hadseregben - méghozzá a császári hadseregben. 

A költő minden bizonnyal nem lehetett egyszerű személyiség: 16 éves korában igen csúnyán összeveszett szüleivel, mivel az iskolához nem túl sok kedve volt (a közoktatás azért tud nagy terhet jelenteni ragyogó tehetséggel megáldott emberek számára), és igen merész módon úgy döntött, hogy magát idősebbnek hazudva katonának áll, úgyhogy jelentkezett a császári hadseregbe. Sopronban a 48. gyalogezredbe sorozták be, és körülbelül másfél évet szolgált a Monarchia haderejének kötelékében, többek között Grazban és Horvátországban, majd meglehetősen gyenge egészsége miatt szerelték le.

Ezután viszont többnyire a művészetnek szentelte az életét, és becsületére legyen mondva, hogy az általa hangoztatott eszmékért valóban tenni is akart, gyenge egészsége ellenére sem az asztal mellől forradalmárkodott (még ha a Nemzeti Múzeumnál elszavalt Nemzeti dal csak legenda is), hanem tényleg beállt a császári csapatok ellen harcoló seregbe, ahol volt felettese Bem József és Klapka György is.

A leírások alapján Petőfi Bem tábornokkal igen szívélyes viszonyt alakított ki, aki szinte a fiaként szerette őt - ám Klapka Györggyel már egészen más volt a nexus. Klapka Petőfit zabolátlan természete miatt egyáltalán nem kedvelte. Ha összetalálkoztak, és szóba elegyedtek, annak általában vita lett a vége, ami egyszer odáig fajult, hogy Klapka egyenesen házi őrizetbe záratta a költőt, ahonnan csak Görgei Artúr közbenjárására tudott kiszabadulni. 

És hogy Petőfi Sándor mennyire nem csak népdal-szerűen tudott rímelni, és nem csak a szerelem vagy a haza volt a témája, annak bizonyítékául álljon itt egy nem túl ismert verse, A Hold elégiája című. Ebből azért elég jól kitűnik, hogy bizony kísérletezett más formákkal és témákkal is, és a humor sem állt tőle távol - a vers a hold szemszögéből van megírva, és arról panaszkodik, hogy mennyi dilettáns művészt inspirál elég rossz alkotások létrehozására:

Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem,
Hogy a legnyomorúbb lénnyé tettél engem?
Inkább volnék a föld utósó szolgája,
Mint az égen az éj ragyogó királya,
Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában,
Mint itt járok ezüstsarkantyús csizmában,
Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?
Minden kutya, minden poéta megugat!
S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,
Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog,
Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,
Rokonérzelemből hogy velök busúlok.
Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
Hanem a méregtől, amely torkomon dul,
Hogy ekkép komáznak énvelem e fickók,
Mintha együtt vernénk a csürhére disznót.
Néha-néha jön egy az igazijából,
Egy kipattant szikra isten homlokából,
Egy valódi költő, s dala hallatára
Keblemet megtölti a gyönyörnek árja;
Csakhogy, csakhogy amig jön egy ilyen dalnok,
Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
Efféle mákvirág minden bokorban nő,
Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.
Minden este félve kezdem útazásom:
Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik,
Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
Mintha el akarná messze hajítani,
Talán mert markába nincs mit szorítani,
S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott cigány,
Az erek is csakugy dagadnak a nyakán.
S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez,
S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
Épen most buvik be a kemencelyukba,
Sűlt kolompért szed ki, pofázza befelé,
Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
Jaj be gyönyörűen rántja félre arcát!
Ez a bájos orca épen méltó hozzád. -
Megmondtam, aminek nem-tudása gyötrött,
Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!