Megtaláltam a gyerekkori naplómat és egyből szóltam a szüleimnek: azóta elváltak

Most Imola levelét olvashatjátok, aki bár még csak éppen elmúlt 30 éves, nagy bölcsen látja az anya lánya kapcsolatokat. Viszont még a nagy önismeret mellett is szüksége lenne tanácsra, ti mit mondanátok neki?

Hliagali. Az van, hogy édesanyukám a legnehezebb természetű nő az egész világon. Írtam én már naplót, vezettem verseskötetet, főztem, sütöttem, pékeskedtem, cukrászkodtam, vezettem beszélgetést, őriztem titkokat, de az alap feltevés miszerint az anyám idegesít az megmaradt.

Eddig is tisztában voltam vele, hogy a kapcsolatunk nem egészséges, de dolgoztunk rajta. Ő egy uralkodó típus, én meg behódoló, ezt próbáltuk fejtegetni a terapeutámmal, de az istenért sem jutottunk előbbre.

Végül kiderült, hogy mi áll a háttérben: anyám szülei csapnivalóan rossz nevelők voltak, de ezt nekem egy véletlenül a saját fiókunkban megtalált naplóból kellett megtudnom. Összetörtem. Igazi rémségeket írt le anyám a lapokra, velük azért sohasem bántak így és bár sérült gyerek vagyok, valamiféle hála azért van bennem iránta.

Viszont kétségtelen: anyámat nem érdekeltem különösebben. A mondatai, minden azt tükrözte, hogy vagy rémesen fájt neki ez sz egész, vagy pedig egyáltalán nem érdekelte, de honnan is tudhatnám meg?

A naplóban, amit megtaláltam, azt fejtegette, hogy szeretne élni, utazni, fiúzni, szeretne majd egy kisfiút (én és a testvérem lányok vagyunk) és új életet kezdeni távol minden nehézségtől és fájdalomtól. Én azt hittem, hogyha ezt megmutatom apámnak, az egy előrefele lendítő dolog lesz, de nem így lett. Amikor szembesült anyám írásával, akkor hosszú évek hallgatása után meghozta a döntést és beadta a válópert.

Nekem ez rettenetes teher: én tehetek erről az egészről? Miattam van: Ha befogom a számat együtt maradnak, vagy jobb lett volna ezt a fiút meg sem ismerni? Rettenetesen nehéz kérdések között őrlődök, megoldást pedig sem az idő, sem a helyzet nem kínál, a szüleim pedig hajthatatlanok.