Kiküldtek a Bács-Kiskun vármegyei étteremből, minősíthetetlen szavakkal illettek és még meg is aláztak: éhesen távoztunk

Anita (39) küldött be nekünk egy újabb éttermes gyöngyszemet, ami kapcsán valószínűleg ismét fellángol egy örök vita: gyerekesek, kontra gyermektelenek, hogyan is kellene, illik, lehet viselkedni egy étteremben és mi a tűréshatár? A levelet változtatás nélkül közöljük.

Rémségesen fel vagyok háborodva, lehet sokan Karennek majd tartanak emiatt (idegesítő, kötözködő nő, az amerikai szleng szerint, a szerk.), de akárhogy vizsgálom az esetet nem tudom nem úgy nézni, hogy nem én vagyok az áldozat. Első gyermekes édesanya vagyok és közel a negyvenhez (ez később fontos lesz), az utóbbi időben kevés időm volt magamra, vagy arra, hogy bárhova elmenjünk szórakozni, kimozdulni. A kisfiam nagyon félénk, sírós gyerek, nem szereti az idegeneket, de egyszerűen már megbolondultam a négy fal között és úgy döntöttem lesz ami lesz. A férjemmel Bács-Kiskun vármegyében élünk, így egy itteni kisebb városkába mentünk el túrázgatni, sétálgatni és az utunkat egy étteremben akartuk befejezni. Találtunk is egy kis családian hangulatú vendéglőt, legalábbis elsőre ez volt a benyomásunk.

Bementünk, alig volt szabad asztal, mindenki jó hangulatban ebédelt, de végül találtunk ülőhelyet. Ahogy odaért a pincér felvenni a rendelésünk a kisfiam rákezdett a sírásra. Én próbáltam figyelmen kívül hagyni, mert jól akartam magam érezni és igyekeztem túlkiabálni a fiamat, hogy megkapjam a pohár boromat. A férjem ugyanígy tett és mikor körülnéztem, láttam az undort az emberek arcán, hogy ezt most bizony megszívták. Próbáltam természetesen megnyugtatni a gyereket, de semmi sem használt. Torka szakadtából sírt. Láttam, hogy többen intenek a pincérnek, de igyekeztem nem foglalkozni vele, ugyanolyan vendég voltam mint bárki más, jogom volt itt lenni.

A pincér kihozta az italrendelést és jelezte, hogy a gyermeket esetleg a hátsó szobában meg tudom etetni, ha erre lenne szükség, mire megnyugtattam, hogy tudom mire van szüksége, de köszönöm. Ekkor már ő is vágta a fejeket. Ismét intettek neki néhányan, majd idegesen hátrasietett.

Ekkor egy eddig nem látott "úriember" (mint kiderült az étteremvezető) lépett oda hozzánk és mikor rákérdeztem, hogy hol van az italunk, akkor megkért, hogy máshol igyuk meg amit szeretnénk, ugyanis még a szakács is hallja a gyereksírást, így nem tud működni az étterem és több vendég is a távozás mellett döntött. Elképesztően megalázónak éreztem és elmondtam, hogy egy tapodtat sem tágítok, ameddig ki nem hozza az italomat. Ő ekkor ismét megkért, hogy menjünk, a gyerek egyre jobban ordított és a férjem is elkezdett készülődni. Én teljesen kiborultam és nem is tudom, mi történt pontosan ezek után. Olyanokat mondott, hogyha ennyi idősen kifog rajtam a gyereknevelés, talán előbb kellett volna gondolkodnom és hogy senki nem köteles az én gyerekem sírásában ebédelni és költeni a pénzt, nem is érti mit képzelek. Azt tudom, hogy én is veszekedtem, de a férjem végül kirángatott a gyerekkel együtt. Életemben ekkora kiakadásban még nem volt részem, a férjem is döbbenten nézett rám és azt érzem, hogy azóta haragszik. De nekem elképesztően megalázó volt és tönkretették a napomat. Azóta sehova nem akar velem eljönni és azt mondta, egy olyan oldalamat látta ott, ami egyáltalán nem tetszik neki.