Válságban volt a testvérem házassága és tőlem kért segítséget: azóta nem beszélünk és ez így is fog maradni

Én és a húgom nem állunk egymáshoz túl közel, de én nagyon igyekszem, hogy kiegyensúlyozott viszony legyen közöttünk, mert fontos nekem és szeretem őt. Mindkettőnket ugyanolyan körülmények között neveltek, azonban mintha két különböző világból jöttünk volna. Én kifejezetten azt a fajta mindig csóró meg nem értett művész vonalat képviselem, ő pedig már egészen diákkora óta dolgozik, építi az életét. Ebből kifolyólag a párválasztásaink is nagyon különbözőek voltak: míg nekem volt hebrencs szobrászon át a szegény festőn keresztül, a még csóróbb utca zenészig, addig ő a stabilitást kereste és meg is találta: én már a harmincas éveim közepét tapostam, amikor ő 25 évesen férjhez ment.

De nincs is ezzel baj, nem irigykedtünk egymásra. Ő éli a (szerintem) kispolgári életét a középszerű házasságában én pedig élem a (szerinte) gyerekes tündérálmaim. Az ő boldogító igenének kimondása óta nagyjából 4 év telt el. Emlékezem kellene, hiszen én voltam a tanú, de a tündérálmokban már csak úgy alakul, hogy nem ismerjük az idő pontos múlását.

De azt már a saját kis világomból is észrevettem, hogy a húgom egyre szomorúbb és mintha valamiféle válságon menne keresztül: az eddig is merev és decens természete szinte elviselhetetlenbe csapott át és azt kívántam, hogy bár ismét az lenne a legkomolyabb témánk, hogy mégis mikor és mennyit akarok majd félrerakni a nemlétező keresetemből.

Amit most láttam, az sokkal rosszabb volt: félretöltötte a teát, majd otthagyta, pizsamában fogadott este hat órakor, és olyan dolgokat evett, amiket eddig sosem láttam nála, valamint olyakor olyakor még a garatra is felöntött. Ha nagy ritkán a férje otthon volt, akkor sem beszéltek egymással, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit és hogyan kellene mondanom, kérdeznem, tennem. Hogyan és milyen formában érkezzen a segítség?

A kistestvérem azonban most is megelőzött a kommunikációban: egyik nap áthívott magához és leültetett.

Biztos te is észrevetted, hogy nem jók itthon a dolgok. Tudod, Gáborral gyereket szeretnénk és másfél éve próbálkozunk. Semmi eredmény.

Látszott, hogy fájnak neki a szavak és sajnáltam is, hogy ez a helyzet. Én sosem vágytam anyaságra, nekem a pillanat a mindenem, ebbe pedig nem fér bele egy csöpp kis élet nevelgetése, de megértettem azt is, hogy ő miért akarja: erre született, csodás anyuka lenne.

Azt gondoltam, hogy egy üveg vodkával és pár kedves szóval oldjuk meg a dolgot, de láttam, hogy még nem fejezte be:

Sokat beszéltünk Gáborral és bár nem bízunk meg benned teljesen, de te vagy az egyetlen lehetőségünk arra, hogy családunk legyen, olyan, aki valóban a miénk. Szeretnénk, ha gyereket szülnél nekünk.

A szavai még sokáig a szobában visszhangoztak. A szemébe néztem és sok évnyi fájdalom szakadt fel bennem is. Nem bíznak bennem, de gyereket akarnak tőlem? Hordjam ki a gyerekét? Ennyi és ne tovább.

Miközben még mindig őt bámultam, ennyit tudtam mondani:

Köszönöm. Köszönöm és sajnálom, azt is ami veletek történik és azt is, ami velem történt ebben a családban.

Mindig is fekete bárány voltam, de nem tudtam szabadulni a szerepemből. Amikor a testvérem ezeket a szavakat kimondta, mintha az ő terhével, amit utoljára rám rakott, én szabadultam volna. Azóta nem beszéltünk és nem tudom, hogy végül megoldotta-e az életét: én viszont gyermeket várok a páromtól, akivel ugyan szerény körülmények között, hebrencs módon, de nagyon nagy szeretettel várjuk az új kis jövevényt. A testvéremnek is ezt kívánom, de más nélkülem.