Millióknak okozott örömet két ujjal, filmbe illő élete volt a világ leghíresebb jazz zenészének

Django (születési nevén Jean-Baptiste, a Django nevet a közösségen belül kapta) Reinhardt 1910-ben született egy éppen Belgiumban állomásozó karavánban. Szülei és rokonai komikusok és vándorzenészek voltak, folyamatos utazásban Nyugat-Európai országaiban. Kicsi korától kezdve természetes volt számára a zene, megtanult gitáron, hegedűn, bendzsón játszani. Korán kiemelkedett zenei érzékével, közösségében hamar híre ment tehetségének, már nagykorúsága előtt éjszakai bárokban és mulatókban lépett fel Franciaországban és Belgiumban, a kor népszerű zenéit játszva. 18 éves korában azonban súlyos baleset érte: feleségével közös lakókocsija kigyulladt, alig tudott megnekülni, bal oldala összeégett, lábát amputálni akarták (élete végéig járóbottal járt), bal kezén kettő darab ujj maradt használható. A legtöbb ember számára ez leküzdhetetlen hátrány lett volna a zenélésben, ám Django más volt - másfél évnyi lábadozás következett egy szanatóriumban, ami alatt kifejlesztett egy sajátos technikát, amivel sérült kezével is virtuóz módon tud játszani.

1934-ben éppen egy párizsi szállodában muzsikált, amikor megismerkedett egy Stephan Grapelli nevű fiatal hegedűssel. A szettjeik szünetében folytatták a közös zenélést, és mivel a kialakult hangzás mindkettőjük tetszését elnyerte, zenekar alapítás mellett döntöttek. Django ismerte a korai swingkorszak amerikai felvételeit, ahol főleg zongora és fúvóshangszerek domináltak, Louis Armstrong és Benny Goodman jölöték ki a műfaj fejlődési irányát. Djangoék azonban egy dobfelszerelés nélküli, kizárólag húros hangszerekből álló kvintettet hoztak létre, amivel gyakorlatilag új műfajt teremtettek. A zenetörténet írók a műfajt később a "hot-jazz", "swing manouche" névvel címkézték fel.

[[cikk1]]

Az amerikai jazzhez hasonlóan a kvintett (ami a "Quintette du Hot Club de France" néven működött) zenéjében is központi elem volt az improvizáció és a virtuóz szólisztikus játék. Django és Stephane művészi víziója azonban sosem csapott át öncélúskodásba, zenéje akár háttérzeneként, tánczeneként is megállta a helyét, ám az elmélyült zenehallgatók is megtalálhatták számításukat - hangzásuk könnyen befogadható, váratlan fordulatokkal és játékossággal teli, életigenlő muzsika. Több száz felvételt készítettek, számos kompozíciójukat a mai napig játszák a zenészek, óriási népszerűségnek örvendtek Európában. A történelem viharai elől azonban a zenekar sem tudott menekülni,éppen Angliában turnéztak, amikor értesültek róla, hogy kitört a második világháború. Stephane Grapelli Londonban maradt, Django azonban hazatért Párizsba, és ott vészelte át a háború éveit. Zenéje még a német megszállók körében is népszerű volt, sokszor tisztek segítségével bujkált. A világégés után újrakezdték a zenélést Angliában, Django meghívást kapott Amerikába, Duke Ellington zenekarának volt a vendégszólistája.

[[vid1]]

Amerikai munkássága azonban nem nőtt fel korábbi sikereihez - az ottani szigorú, üzleti alapon működő showbusiness körülményeihez nem tudott alkalmazkodni. Számtalan anekdota kering róla, fellépés helyett a Central Parkban horgászott vagy kártyázott a barátaival, az öntörvényű zseni mindig azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Élete végéig igazi bohém életet élt, sokszor küzdött pénzhiánnyal, ám zsenialitása miatt ha bárhol megjelent, óriási közönséget vonzott, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

[[cikk2]]

1951-ben vonult vissza, a háború után kibontakozó, gyorsabb jazz műfajokat (bebop) nem érezte sajátjának, készített elektromos gitárral is felvételeket, ám ezek már nem voltak olyan népszerűek, mint korábbi akusztikus felvételei. 1953-ban bekövetekezett halála után zenéje eltűnt a mainstreamből, ám közössége életben tartotta. A '70-es, '80-as években kezdték el újra felfedezni, és az internetnek és tömegkommunikációnak hála művészete ma talán népszerűbb, mint valaha: a világ számos városában (többek között Budapesten is) tartanak Django-fesztiválokat, ahol egész napokat szentelnek a hot jazz-nek, swing tánc workshopokkal és jam sessionökkel.  Zenéje gyakorlatilag folklorizálódott, a nyugat-európai roma közöségben a mindennapi élet aláfestése, még az istentiszteleteken is Django swing stílusában szólalnak meg az egyházi dalok, egyszerűbb kompozíciónak akkordjait azok is el tudják játszani, akik egyébként nem zenészek.  Django szellemi örökségét ma zenészek milliói viszik tovább, hagyományhűen vagy újító szellemben játszva, ám a a karakterjegyek ma is ugyanazok, mint 80 évvel ezelőtt - kiváló bizonyíték arra, hogy hangzása még mai füllel sem vesztett energiájából és frissességéből. Élete bizonyíték arra, hogy sosem szabad feladni álmainkat, és még a legnehezebb akadály is legyőzhető, ha kellő akarterővel és vízióval párosul - egy kétujjú emberből is lehet a világ egyik legnagyobb gitárosa.